Megszokott mozdulatok alkotják napi tevékenységeink nagy részét, számtalan észrevétlen pillanat, amik annyira beleivódtak a gondolatok naivitásába, hogy udvarias gesztusainkból csupán a kávéscsésze melletti folt tűnik szemünkbe. Lehúzzuk a terítőt, majd felrakunk egy újat, ami ugyan semmiben nem különbözik viharvert elődjétől, mégis pontosan illeszkedik az általunk alkotott képbe, hiszen feltételezzük, hogy más. Folyamatosan teremtjük meg feltételezett igazságainkat, társítjuk hozzá a megfelelő téziseket, aztán eladjuk saját magunknak, hogy ezzel is bizonyítsuk létjogosultságát. Mestermű, mégis hibázik a mag középpontja.
Számtalan dolgot észlelünk egyszerre, melyek végeláthatatlan folyamként gördülnek át érzékszerveinken, s ezek az erőszakos betolakodók rabul ejtenek csillogó hálójukkal, míg a vízből kiemelve rá nem döbbenünk misztifikált gyarlóságukra. A szerkezet eredeti rendeltetése visszájára fordult, már nem az időt mutatja, melynek keretei között teret kaphatunk igényeink formálására, hanem bennünket kezd beszorítani különböző méretű gyufásskatulyák szigorúan rendezett sorai közé, ahonnan nem hiányozhat senki sem. Korlátoltságunk béklyóba verte a szabadságot, melyre létezése óta vágyakozik az emberiség, ám amilyen végzetes tempoban igyekszik felzárkózni illúziói mögé, olyan rezzenéstelen arccal fordítja el fejét egyszerűsége alamizsnái elől.
Egy család vagyunk, melyben mindenkinek megvan a saját szerepe, amit nem szeretne, nem tud, vagy éppen nem akar máséval felcserélni. Szemünkkel érzékeljük a körülöttünk mozgó létezőket, akikkel kölcsönhatásba lépünk, taszítjuk vagy éppen vonzzuk egymást, melyre akadnak magyarázatok, ám kapcsolataink sokszínűsége vagy éppen fakó felszínessége abból a bizonyos belső magból táplálkozik, ami burokban tartja a kontrollálatlan félelmeket.
Vágyakozás. Ez kapcsolja össze a parttalanul hányódó halakat, akik már messziről felismerik az öreg halászt, ahogy korhadt csónakjában közelít feléjük. Mozdulatlanságuk jelenti számukra a menekülést, hiszen azt gondolják, észrevétlenné válhatnak egy náluk jóval nagyobb hatalom lépteinek súlya alatt, s ez a téveszme megalapozza az életbenmaradáshoz szükséges vizualizált hitet.
Szobámban ülök és Pilinszkyt olvasom: "...Suttogón hiába hív az elveszett elem, szúró kövek, kavicsok közt fuldokolva kell egymás ellen élnünk-halnunk!" Tűnődöm a félbehagyott jegyzeten, amiben tenyerek simulnak össze, remegések hullámzanak a felszín alatt és a felszínen, s az egész kavalkád jelentéktelenségében is valóságosabb, mint a folt az új terítőn, a régi kávéscsésze mellett. Nem vagyunk üresek, talán túlságosan tele vagyunk emészthetetlen rétegekkel, melyek makacsul ragaszkodnak az emberi létezés gyökereihez. Senki nem tanította a szabadulás művészetét, inkább tartósította a középpontig hatoló téves egyenletet. A kávé mellé újság is dukál, a lefátyolozott asztalon jól mutatnak a színesre pingált hírek, melyekben mesterséges buborékok pattognak szét, ahogy felveszem és leteszem. Ellenőrzött cselekvés.
A magot keressük, mert a lényeg abban rejlik, a kicsi motorban, egy meghatározhatatlan helyen. Van benne tudás, van benne lélek és érzelem. A szomszéd kisfiúban, a gyógyszergyárban dolgozó munkásban, az öltönyös üzletemberben, az anyában, a didergő hajléktalanban a padon, ott bújkál mindenkiben. A sajátodat miért máséban kutatod? Magad vagy a felelet.
