Egyfajta belső meditáció késztet gondolkodásra a csendben, amitől a legtöbbször menekülünk, hiszen a szembesülés legapróbb rezzenése is rémületet kelt a megszokottá vált, langyos biztonság keretei között. Hajlandóságunk ideig-óráig őrzi az elszánt cselekvés látszatát, ám mégsem képes áthatolni azon a burkon, amit természetesen jó előre felépítettünk magunk köré, nehogy megbolygassa azokat a sarokköveket, melyek egymás nélkül nemhogy a tetőt nem tudnák megtartani, hanem alapjaiban kérdőjeleznék meg a műszaki pontossággal dülöngélő objektum létjogosultságát is. Életterünket folyamatos jelleggel tuszkoljuk be különféle hangok és zajok közé, melyektől gyengébb pillanatainkban hol szomorúan, hol nevetve, megváltást várunk, vagy legalábbis egyfajta kapaszkodót, ami megnyugtatja háborgó lelkünket, és kiragad a hétköznapok realitásából, ahol nem tolonganak sem a létezők, sem a létezni nem akarók, csupán egy adott kör forog megszilárdított helyén.
Majmolunk. A kifejezés nagy valószínűséggel sértené emberszabású rokonaink önérzetét, ám szerencsére nem tartják annyira lényegesnek a velünk való evolúciós kapcsolatot, hogy jelentése álmatlan éjszakákat okozzon számukra. Mi azonban annál inkább rángatjuk azt a bizonyos ketrecet, amiről népszerű énekes-zeneszerzőnk, Ákos is hosszas eszmefuttatás után levonja a következtetést. "Megy a műsor, nézed az életem...ráznám a rácsot, de nem merem...de nem szabadulhat börtönöm őre sem..." Bármelyik oldalról próbáljuk megközelíteni az akár felszínes, akár a mélybe süppedő keresési törekvéseket, ugyanoda lyukadunk ki, és válaszok helyett kérdéseink gyarapodnak, ami csak még inkább kikészíti amúgyis labilis idegrendszerünket. Gyengeség és halandóság kapcsolódik össze, hogy végérvényesen porba döntse téveszméinket, amiket emberi nagyságunkról mintáztunk. Egyetlen domino meglökése elegendő ahhoz, hogy a zseniálisnak tartott remekmű múló emlék legyen, ám egyelőre a végpontokon elhelyezkedő őrszemek közül senki nem kapott parancsot, így a tömegkatasztrófa még várat magára.
A forrás. Nehéz modellezni olyan világképet, amit a belülről megteremtett rendszertan, kilépve saját bűvköréből a látható dimenzióba helyez, hogy aztán az ott megszerzett tapasztalatokból kiindulva visszaforgassa a belső mag gyökerébe az egész érthetetlen kódsorozatot. A kimeríthetetlen kíváncsiság hajszolja elménk alsóbb régióit a lázadás irányába, ami ha egy adott ponton megreked, a lineáris fejlődés megkérdőjeleződik, majd átadja helyét a recessziónak. Furcsa jelenség, ugyanakkor nem a gazdasági történéseket reprezentálja, jóval inkább a kiuttalanság fokmérője, ahova jó sokan elindultak, és a vándorlás csak most kezd igazán nagy méreteket ölteni. Amit keresünk, arról nincsenek pontosan körbehatárolt fogalmaink, mégis megérezzük, ha találkozunk vele, legyen az hit, család, eszmeiség, értékrend, tudás, produktum, vagy bármi, ami felrázza felesleges erőlködéseinket.
Maga a csend jelentéktelenségében hordozza a koncentráció erejét, ami napról-napra fogyatkozik a dilemmák kereszttüzében. Távolságok szélesednek a négyzetméterenként bekerített szobákban, ahol közvetlenül egymás mellett pazaroljuk el alternatíváinkat a jelen megélésére, miközben a múltban ragadt dísztárgyak átveszik az uralmat akaratunk felett. Önként dobjuk el a megunt külsőt, a kicsit már kopott jelmezt, amit úgyis annyian láttak, hogy csukott szemmel is felismernek, amikor végigmegyünk az utcán; és ettől kényelmetlenül érzi magát bennünk a különös idegen, akivel sosem beszélgettünk igazán, hiszen véges az időnk, majd talán ha megöregszünk. Nem fog várni, hiszen létezése tőlünk függ, sekélyes megközelítésünkkel nem tud mit kezdeni, főleg amikor széttárt karjaival simára vasalt hátak néznek farkasszemet. A talán elégtelen, nem megfelelő válasz, az csakis az egymással szembefordított székek reccsenése lehet, ahogy találkoznak a bizonytalan tekintetek. Rezeg a léc, és mindegy hogy alatta vagy fölötte, de ugrani kell! Egy döntés, egy domino, egyetlen felelet.
