Kitaszított angyalokként egyensúlyozunk a durvára sodort köteleken, miközben jéghideg páncélba burkoljuk megtaposott önérzetünk lüktető fájdalmát, melyet nap mint nap arcunkba vágnak a pokrócok mélyében őrzött gondolatok. Megalkottuk létezésünk mesteri szerzeményét, önmagunk nyomorba kényszerített kárhozatát, ahonnan nem tudunk kilépni, s a változás szemünk előtt lebegő délibábja csupán lelkiismeretfurdalásunk egoista kivetülése. Lassanként elveszítjük a valaha egésznek hitt tudást, az emberi fogalom méltóságteljes abszolutizmusát. Vágyakozunk és szenvedünk, ám képmásunk csalóka árnyéka üldözi a pusztító viharba került öntudatot, ami derékig gázol az ingoványban, hogy legalább egy kis töredéket megmentsen a halhatatlanságból. "Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. a kockázat. A bátorság...a küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet." (Hamvas Béla) Hamvas Bélát értjük, Hamvas Bélát nem értjük. Vajon élünk egyáltalán, vagy idomított droidként teljesítjük az automata hátuljából kiköpött papírfecnin szereplő parancsot?!
Vállalt sorsok és váratlan szituációk kerülnek összeütközésbe egymással, amikor kimozdul a helyéről egy csavar a gépezetben, sőt, az is gyakran megesik, hogy nem tudjuk megkülönböztetni a történések változásait, a változások történéseitől. Az "egyszer" folyamatosan visszakanyarodik a félúton megtett távolsághoz, mert az ismeretlentől való félelem nagy mértékben behatárolja biztonságérzetünk komfortos légkörét. A végletek egyaránt vonzanak és taszítanak, akár a szenvedélyek, amik egyszerűen ránk vetik magukat, ha egy pillanatra elfordítjuk fejünket, hogy felhörpintsük az asztalon felejtett pohár tartalmát. Pontról-pontra rögzített szabályok, melyek védelmet ugyan nem nyújtanak, ám garantálják a különcség Janus-arcú kacérságát, hiszen az eltorzult érdeklődés képtelen szavatolni az állandóságot, s ezzel együtt a lépés eleven dinamizmusát. Permanens kétely emészti a föld feletti és föld alatti rétegeket, amikbe sejtjeink beleivódtak, akár a cigarettafüst a kopott bútorok hajlataiba. Végtelen körforgás, az állapotok szabályszerű ismétlődése, de mégis hibázik egyetlen láncszem a kör kezdő- és végpontján. Ez a láncszem gátolja meg a teljes behódolást, és tartja életben a tartás sárba döngölt bizakodását. Mindenünk megvan, amire vágytunk, csak éppen az hiányzik, amire szükségünk volna. A hiány, ez visz bennünket tovább.
Kaméleonként igyekszünk álcázni lelkünk sérülékeny burkát, ám szélhámosként öleljük át a sokat ígérő világot, hogy aztán zsebre dughassuk a zsákmányként megkaparintott bűntudatot, amikor átlépjük a kaput. Talán megváltás, talán keresztrefeszítés. Nem tudom mit akarunk, nem tudom mire vágyunk; a szenvedés, a magány, egy társ, döntés, rohanás, megtorpanás. Leginkább látomás: kicsit abszurd, kicsit közhelyes, mégis borzongat és irritál. Egy ember, s a hétköznapi valóság.
