Címszavak köröznek a levegőben, eltorzult kinyilatkoztatásként nehezedve vállainkra. Az univerzumhoz képest tökéletlenségünk még nagyobb méreteket ölt, amikor a szélsőségek elkezdik váltogatni egymást a kettéosztott csordákban.Szkeptikusan szemléljük ahogy a megvadult bárányok elkergetik a körülöttük ólálkodó farkasokat, akik csupán irgalmat koldultak volna természetük leküzdhetetlen romlottságáért. Bírálhatjuk-e vajon a saját képmásunkra alkotott ellentétpárokat, a látást, mely egyszerre optikai csalódás és kifeszített vászon, ahol egymást gyilkolásszák a meghasonlott avatarok?! "Én én vagyok magamnak, s neked én te vagyok. S te én vagy magadnak. Két külön hatalom. S ketten mi vagyunk. De csak ha vállalom." Radnóti Miklós verssorai abszolválják az elidegenülés után sóvárgó egybeolvadás végtelen paradoxonát, melynek lényege egyszerűbb és felkavaróbb, mint a vízzel színültig megtöltött pohár.
A túlzott életigenlés, ami kimerül fejletlen élvezeteink hajhászásában, létrejötte pillanatában szinte azonnal predesztinálja a következő lépcsőfokot, visszájára fordított énjét. Igénytelenségünk sokszor súrolja a már-már öngyilkosságba hajló menekülést, anélkül, hogy mérlegelnénk önmagunk térbeli elhelyezkedését az idomított nyáj közepén. A 'valaminek látszok' távlatai nem egyeznek a 'mi vagyok' határokat feszegető zaklatásával, melyet igyekszünk részrehajló jellemzőkből kirakosgatni. Téves diagnózis, megvezetett észlelés.
A jólétben kényelmesen elterpeszkedő lustaság, amit talán óvatlanságnak is nevezhetnénk, magabiztosan nevelgeti titkos csíráit, amiktől semmi mást nem remél, egyedül az értelmet, születésének és halhatatlanságának közös bizonyítékát. Ezzel szemben a nincstelenség fukarságot színlel a belső és külső világtalanság eszméje iránt, mégsem tud elszakadni az önmarcangolás tettekre serkentő unszolásától. Konfrontációk széles skálája vonul végig szemünk előtt, sőt, az is megesik, hogy éppen mi lovagolunk egyik-másik tetején.
A hátrahagyott önteltség mazochista szorítása fokozatosan enyhül, majd végérvényesen elveszíti vonzerejét. A maradék hamut összekapargatjuk a romos kandalló belsejében, egyenletesen felseperjük az elnyűtt lapátra, aztán szótlanul nézzük, hogyan kerekedik gyarlósága fölé. A birkák újra megelevenednek bennünk, s a természet törvényei visszaterelik medrükbe a felborult egyensúlytól megtébolyodott ösztönöket. Bégetünk és üvöltünk, ki - ki magában hordozza szégyenét.
