Szocializált hálóként működnek az intézményesített érzelmek korunk törekvő illegalitásában. Korrekten vonszoljuk a ránk rakódott rétegeket, melyek között ott lapul személyiségünk tovatűnt varázsa, s ahogy a darabok egymás után bomlanak fel, kétségbeesett kapálózásunkkal magunkra rántjuk a megrepedt falat, miközben arcunkon kedélyes mosollyal üdvözöljük a hívatlanul érkezett vendégeket. Közös ágyban ébrednek vágyaink, s ahogy kiéhezve átkaroljuk megtestesült szenvedélyeink béklyóját, sírógörcs fojtogatja láthatatlan álarcunk megtépázott büszkeségét.Nem merünk belegondolni a sivárságba, melynek közepén ülünk, körülöttünk tudományos elméletek szabályozzák a társadalmi elvárások jobbá tételét, míg végül zátonyra fut mindegyik.
Udvarukra visszaszorult korosztályaink tombolással igyekeznek kitörni belső kínlódásuk kereszttüzéből, ám a szétvert ablakok, összetört utcakövek, felgyújtott autók csak fokozzák a kilátástalanság minősített eseteit, ahol pánikszerűen kapaszkodunk megteremtett vízióink sekélyességébe, tőlük várva a kiengesztelődést. Feloldhatatlan ellentéteket szülnek bennünk megjátszott szerepeink, melyeket régen meguntunk, vagy legalábbis a gyógyszerek már nem képesek feledtetni a sajgást valahol az álom és ébrenlét határán. "Ments meg, ó ments meg magunktól minket, s átkozott magunktól szegény mieinket!" - olvassuk Sík Sándor Újévi reménykedésében.
A gyerekrajzok színes pillangói és házai közé sötét felhők úsznak be a háttérből, amiket észrevétlenül vésnek lelkükbe felnőtté vált beidegződéseink, s amikor elfordítjuk fejünket, a telefoncsörgés lemondóan oson be a mellét verő dühöngés agresszív tömege mögé. Egy légtérben tartózkodunk megszámlálhatatlan idegen nyugtalansággal, ami hozott örökségként emészti legyőzhetetlen gesztusainkat, mialatt nem veszünk tudomást arról, hogy felelősek vagyunk a javított verziókért. Kritikával illetjük az általunk fémjelzett menekülést, ugyanakkor a szabad akarat köré felépített mítosz csendben összeomlik túlóráktól megcsömörlött idegrendszerünk húrjain.
Külső tényezők kezdik befolyásolni a reggeli felkelést, az elkészített ételek ízét, a parkban önfeledten szaladgáló kutyánk iránt érzett irigységet, s ebben az eltorzult tükörben látjuk viszont a sarokban megbújó rémületet, ahogy a szomszéd szobában felbomlik a gyűrűkbe vésett hűség. Üvöltésünk belefér néhány bőröndbe, amit az autó csomagtartójába pakolunk, és elnyomjuk a vulkánkitörést, melynek forró lávájában tovább hurcoljuk a sértetlen szenvedést. Perspektívák nélkül kószálunk dühöngő ifjúként, fékezhetetlen indulatokkal, rendkívüli érzékenységgel és valami ősi valósággal, amit szorgosan fonunk hálóvá a hazatérés reményében, de a labirintus felénél szétszakad a megélt tévedés.
Talán kételkedésünk elhozhatja a belső lázadást, ahol már nem lesz elég a televízió képernyőjén villogó pontok hunyorgása, az újságárusnál naponta megvásárolt hirdetés, a nyakkendőbe csomagolt intelligencia, s az önkényesen kikiáltott értelmiség; hanem automatizmusunkat szemétbe hajítva merjük feltárni az eszeveszett hiányt, amitől egymást tapossuk, egymást szurkáljuk, míg egyszer rajtunk is átgyalogol a felismerés. Addig azonban az autók kifordulnak a házak elől, és hiába szaladunk utánuk, eltűnünk a visszapillantó párás felszínén.
