Fásult tárgyilagosság. Éttermekben, tárgyalókban, a hálószobában vagy akár az iskolaudvar betontömbjei közepén, ahol látszólag gondtalanul rugdaljuk az évtizedek alatt megrepedt falakat. Mindenből árad a társtalanul megkötött kompromisszumok biztonságot teremtő magánya, ahonnan nézve az összes lehetséges irányba pöttyösek a labdák, hajszálpontosan illeszkednek a kulcsok a zárba, a törvények kiszolgálnak egy alapjaiban összezúzott igazságfogalmat, és ahol azt érezhetem: itt vagyok, csak éppen nem létezem.
Tárgyilagos valóság. A szeletek, melyeket gondos aprólékossággal hámozunk le a csokimázzal borított tortalapok közepéről, unottan vándorolnak asztaltól asztalig, aztán feleslegessé válnak, ezzel is növelve az utcákon zsúfolásig megtelt kukák színpompás tömegét. Édes, izgalmas, megszokott, egyhangú és végül teljesen érdektelen. Valahogy így peregnek azok a bizonyos homokszemek az üvegömbben felhalmozott cseppek egymást követő távolságai között, így lépünk át egykori önmagunk torzítatlan normalitásán, hogy helyet adjunk a mesterségesen gerjesztett érzéketlenség magasba nyújtott transzparenseinek. Messziről és gyanakodva figyeljük a kanalat, ahogy a levesbe mártják a szomszéd asztalnál, méricskéljük a minőséget és a tömeget, a dobozokba sajtolt teljesítményt óramű pontossággal, mert ha megáll...akkor megáll. Egyszerű brutalitás, mely mögött nincsenek jeligékkel teletűzdelt határidőnaplók, végzetes jövendölések, csupán átlényegül a teljességgel megfoghatatlan észlelés, visszatér egy nyugvópontra, ami se több, se kevesebb annál, ami.
Tárgyilagos biztonság. Fehér csíkok a járdán, rendőrök az útkereszteződések forgalmas csomópontjainál, egy jól szituált aktatáska mögé rejtőző arctalan paragrafus, védekezés és támadás. A bevezetés hiba nélkül megfogalmazott, összetett mondatok közé foglalt, habár szervesen elkülönül a tárgyalás ömlengő pátoszosságától, hogy a zárszó csattanó nélkül vágja fejünkhöz a rózsaszín józanodást. Sokéves tervek, a házakon tartozás, kifizetetlen csekkek, a gyerek már óvodába jár, elromlott a mosógép, anya beteg, de legalább együtt vagyunk, ha éppen hazaérsz. Gépiesen összetart a várakozás mobilitásából fakadó alkalmazkodás, a bennünk megvalósuló identitás, aminek már régóta pálcikák nőttek ki hátából, hogy a bábozó dróton rángathassa a hajlott testet, a törött derekat, a makacs ellenállást. Megvezetnek a fülünk mellett elsuhanó botok, melyre egyszerre ugranak az éhes kutyák, szemükbe vésve gazdáik önelégült ábrázatát. Lappangó keserűség fojtogatja a gumibotot, aztán a lámpa zöldre vált.
Tárgytalan szeretet. Ablakomból látok egy kertet, amiben nem nyílik más, csupán egyetlen virág. Tüskéi megszaggatják a mellette elhaladók ruháját, akik ellenséges gesztusaik révén egyre csak fokozzák az objektív haldoklást. Pesszimista tétlenség kényszeríti cselekvésre a fásult tárgyilagosságot a reklámtábla vigyorgó szarkazmusán. A félig szívott cigarettacsikkek enyhítik a didergést, ám a láng remegése félelmet ébreszt önarcképünk blokkolt pályaudvarán. Itt vagyok, s ebben a két szóban olyan vesékbe látóan kong az üresség, a fogalom puszta helytelensége, amit bárhol megtalálsz. Elcseréltek, összekevertek, mást akarok, más vagyok, ott vagyok, én vagyok, konok lojalitás, mely keserűbb a citrom levénél az átmulatott éjszakák után. Kapcsolataink beteges ábrándképe kiszolgáltat minket a szolgáltatói zsarnokság piacán, és elhibázott koncepcióink alázatot, kitartást feltételeznek ott, ahol tisztelet nélkül hajlonganak kisminkelt koldusok és királyfik. "...az árulásért hatalom jár." (Schweidel József) Hatalom? Csekély vigasz az agónia hajnalán.
Szubjektív boldogság. A hátralékok és adósságok sárga igazsága elfárasztja természetes fényhez szokott szemünket, s ahogy odatippeg mellénk a megszült kimerültség, levetkőzzük az utolsó szelet csokimázat, majd kihajítjuk szobánk nyitott ablakán. A kés megszabdalta a papírlapokat, melyek végre fellélegezhetnek a fémtálca szabad pódiumán. A pincér fordul, újabb vendég érkezett, a mi pénztárcánk már üres, lényegtelen hát a jópofa mosolygás, ami úgyis csak annak szól, hogy ott vagyunk, ott voltunk valaha egy terített asztalnál. Maradhatsz, ha akarsz, de átnéznek rajtad, miközben a körülötted mozgó alakok zsebéből kikandikál egy-egy halott virág. Most már létezhetsz, kivetett magából a világ.
