Azok nevében, akik már nem kérdezhetik meg miért...
Nyelvünk fejlettsége képtelen pótolni azt a fajta hiányérzetet, amit a megvetetlen ágyon hagyott cigarettacsikk nyomán keletkezett üresség permetez szét. Elszabadult indulatok törnek utat maguknak az iskolatáskába simuló szomorúság könnytelen lapjai között, melyeken a ferdén megrajzolt betűk és vonalak már soha nem állnak össze értelmes mondattá. Kívülállók vagyunk, akik felelősségünk tudatában hagyjuk egyedül a segélykiáltás nélkül fuldokló béna karokat, hogy aztán hátat fordítva elfelejtsük mindazt, ami talán nem is létezett. Szelektív hallásunk mély pocsolyába ragadt, ahonnan hiába próbálják kirángatni az esdeklő tekintetek, könyörtelen elszigetelődésünk csak fokozza a menekülők reménytelenségét.
A padokban egymás mellett ülnek a bevaatottak és az érinthetetlenek, akik külön-külön, mégis egyszerre érzik kiközösítettségük terhét. A gondosan berendezett termekben mást jelent a mesterséges intelligencia mögé rejtőző feszült figyelem, és mégis, ahogy a megbélyegzett stigmák mellé lépnek, félelmük felülmúlja a rájuk bízott életet. Magányos mosolyuk néha közel engedi a távolban felcsillanó szárnyakat, ám a tartós állapot érzéki csalódássá válik a rázúduló ütések alatt, nincs kegyelem. Durva játék, ahol más osztja a szerepeket, ám letépett ruháikat nem adja rájuk senki sem.
Elérzékenyülve kesergünk kedvenc sorozatunk szerelmi hőseinek élete felett, megsiratjuk a kövecses talajon kilyukadt biciklikereket, tanácsokat osztogatunk a helyes életmódról szőtt értékrendünk szükségességéről, hajszoljuk a tudásba belefáradt mókuskereket, ám letérünk az útról, ha szembejön a valóságunkba üvöltő gyötrelem. "Amikor téged igazán megvertek, rájössz, hogy te csak egy bőr boríték vagy, egy könnyen átszúrható boríték, ami sok folyékony és néhány szilárd szerkezetet tart össze, melyek ettől a bánásmódtól egyszerűen összezúzódnak és betörnek." (Charlaine Harris) Mitől vagy te különb, miért hiszed? Talán csak a szerencsének köszönheted, hogy nem hordozod testeden a lelkedet.
Tökéletlenségünk küszöbén állva másodpercenként robog el mellettünk egy szirénázó mentőautó, miközben erősebben szorítjuk mellünkhöz gyermekünk saját tükörképünkre formált kezét. Valahol talán éppen most gurulnak szét a földön a csiszolatlan gyöngyszemek, amikből több már nem létezik. Egyediségüket csupán a ferdén írott félkész mondatok őrzik egy kopott füzetborító elején. Az utolsó esély... Ki menti meg az életet?
(Ez az írás Martina McBride - Concrete Angel című számának és klipjének hatására keletkezett...)
