Az első vágányra szerelvény érkezett. Régi darab, amolyan háború előtti, oldalán látszódnak az ütések nyomai a gondosan rátapadt rozsdafoltok alatt. Ez volt az utolsó útja, s ahogy a leszálló tömeg névtelen csomagjai földet érnek, a pályaudvar morajlása szemünk elé tolja torzítatlan valóságunk darabjait. A váróterem, tele idegen arcokkal, akik különféle hangulatok sodrásában élnek; a pislákoló utcalámpa, melynek üvegét félig kitörte egy váratlan vihar; az óramutató monoton kattogása, vagy éppen a szürkület, ami titokzatos pókként fonja körbe a magára hagyott masinát. Erről álmodunk mindannyian, erről a békés vándorlásról, melynek végén valaki lekapcsolja utánunk a villanyokat. A fókusz azonban állandóan változik, s amikor néhány fokkal elfordítjuk a mozdulatlan pontok teljes halmazát, megcsapja orrunkat elkülönültségünk hamis illata. A térhez képest emberi perspektívánk hatalmas kilengéseket mutat, végigjárva a függőség, részleges önállóság, lázadás, kötődés, a valahova tartozás, az elszakadás és a belenyugvás közti spirális fonalat.
A legtisztább kép talán az egymás mellett futó, néha elágazó, de végül mégis visszakanyarodó lineáris sínpárok, amik akaratlan görbeségüket is egyesülésük céljaként hasznosítják. Ez egyfajta defekt nélküli állapot, ahol az indulás és érkezés közötti átmeneti tétlenség képes kamatoztatni hozott és szerzett ismeretanyagát, hogy aztán mindezt önmaga javára fordítsa. Idilli családmodell a XXI. század felbomló értékrendszerében. Szülők, gyerekek, majd a ciklikus körforgás eredményeként megcsavart kapcsolatrendszer, a felnőtt öntudat, és a gyermeki bölcsesség kortalan viszonya.
Kicsit távolabb, a hátsó peron közeléből jól kivehetőek az egymást keresztező, látszólag rendezetlenül heverő acélelemek, amiken óriási teher feszül, ahogy az ellenállás szétfeszíti hegesztett tartásukat. Pontos irányzék, gondosan kijelölt menetrend, ami egy idő után már fejből is megy, szinte nincs is szükség a gyűrött papírlapra, melyen úticélunk szerepel. A sorvezető azonban bármelyik pillanatban elengedheti a magabiztosnak vélt kezet, és akkor minden egyetlen pillanaton múlik. Amikor meghalljuk a kattanást, akkor már nagyon közel vagyunk, de ha mégsem, korrigálni kell. A kérdés csupán az, hogy mennyire támaszkodhatunk a hátunk mögött kibontakozó rémületre, vagy mennyire vállalhatjuk önállóságunk korántsem veszélyes mivoltát kötelezettségeink helyett?! Ők is felnőttek, ők is gyerekek, sőt, úgy érzem többen vannak, sokkal többen, mert valamennyi tanácstalanul bámul ránk, ahogy lehajtjuk fejünket. Családmodell, kétkedő, szorongó, kiegyensúlyozatlan, de mégis lélegzetvisszafojtva figyeli elhintett magjait, melyekből még bármi lehet.
Lassan kiürül minden, megszűnnek a zajok, s akik még a nyirkos hidegben rostokolnak, tétován pillantanak körbe. Félelem, magány, lemondás. Egy szegény kisgyermek is panaszkodott, habár nagyon régen...nem ismertem...nem tudom mi van vele, azt mondják halott. "...Mint aki a sínek közé esett-vad panoráma, rémes élvezet-sínek között és kerekek között, a bús idő robog fejem fölött, és a halál távolba mennydörög, egy percre megfogom, ami örök, lepkéket, álmot, édest, rémeset: Mint aki a sínek közé esett...." (Kosztolányi Dezső) Ha jól emlékszem azt mesélték, kisiklott a vonat, amikor ő éppen aludt. Ki volt Ő? Gyerek. Látták nevetni, és úgy tudom szerette a sajtot. Felnőtt is volt, óriási, és nagyon komor. Féltek tőle, nem szerették. Mindig egyedül volt. Család? Arról senki nem tudott, ám nem is érdekelte őket igazán a társadalom peremére sodródott kisfiú.
Anya éppen csirkét süt, apa havat lapátol, aztán már én sütök csirkét, és valaki más lapátolja a havat. ... Anya szomorú, apát nem láttam napok óta, és csak múlnak a hetek, hónapok. ... Azt hiszem elhagyott, de nem értem mi történhetett. ... Kérem segítsenek, mondja meg valaki, mit jelent az a szó: OTTHONOM?! ... Nemzedékről-nemzedékre visszhangzanak ugyanazok a kijelentések és mondatok, melyek mögött irgalmatlanul ott feszül emberi gyarlóságunk, s egy megfejthetetlen titok. Mi az amit átadunk, s vajon mit is adhatunk?!
