A fenyőgallyak gyantás érintései óvatosan forrasztják össze a darabjaira hullott érzelmeket, melyek a valóság és látszat előcsarnokában dörömbölnek. Az emberek egymást kerülgetve rohannak céljaik után, ám különállásukat újra és újra megcáfolja a lényükből áradó nyughatatlan keresés. Díszekbe csomagolt légüres mosolyok, melyek eltörpülnek az ajándékok masnival átkötött ridegsége mögött, hiszen a fáradt szeretet hiába kopogtat a jégvirágokkal tűzdelt ablakokon. Ünnep és jelenlét, egyfajta múló látomás az évezredes repedések kihunyó reménytelenségében. Valami még tartja, s ebben az aprócska mozdulatban rejlik oldás és kötés, a meggyötört létezés utolsó válasza. Kétkedés. Előre tol, aztán visszaránt a startvonal elé, ahonnan valamikor ámulva figyeltük az elérhetetlennek hitt eszményeket. Számtalan cselekvés képkockája furakszik megszokott világunk vetítővásznához, hogy szembesüljön a kudarccal, ami képmásunk gőgős önérzetét kifigurázva sárba tiporja hátrahagyott éveinket. Örökös tévedés.
Értékeink, kialakított szokásaink fogalomrendszere a szeretet köré összpontosul, anélkül, hogy megértenénk érdem és elvárás nélküli lényegét. Vágyaink kivetülése zavarba ejti vegetatív valóságunk szokványos ütemét, hogy aztán egy sarokban meghúzódva ellentmondjon emberi természetünk öszinte törekvéseinek. A tett meghasonul önmagával, majd a bűntudat és a vágyott tisztaság közé beékelődve zaklatottan kutatja a felemelkedés lehetőségét, mialatt egyre mélyebbre merül a meghatározhatatlan indulatok sűrűjében. "Az elfenekelt gyerek látszólagos megbánása vagy odaadó szeretete a szülő iránt nem igazi szeretet. Az elfenekelt gyerek valójában gyűlöletet érez, amit el kell palástolnia, hogy ne legyen bűntudata. A verés fantáziálásba kergeti a gyereket. Bárcsak elpatkolna az apám! A fantázia azon nyomban bűntudatot ébreszt. Azt akartam, hogy haljon meg az apám! Milyen bűnös vagyok! A bűntudat az apa ölébe viszi a gyereket, látszólagos szeretettel. De a mélyben ott van a gyűlölet - és ott is marad." (Alexander Sutherland Neill). AZ ELSŐ ÉBREDÉS...
Az idő múlásával minden eltörpül és minden megnagyobbodik, ahhoz képest, akik valaha lehettünk volna, csak útközben elfelejtettük behúzni a kéziféket. Válogatunk és változtatunk, de soha nem befelé, hanem kifelé, amiben a megfelelési kényszer álszent udvariassággal fordul embertársaink, a világ, és önmagunk felé. Az egyéni érdekek konfrontálódnak a közösség igényeivel, ám természetesen zsebeinkben ott lapul a papír, melyen nagybetűkkel a szeretet szó áll, - a modern kor szavaival élve, - a gyengébbek kedvéért. Betűkből áll csupán, halott anyag, s az abszurditás napról - napra pofon vág bennünket, anélkül hogy felfigyelnénk rá. Óriási űr, melynek közepén színes léggömböket eregetve gyaloglunk át mások életén, arra hivatkozva, hogy a boldogulás erre kényszerít. Nem változunk semmit, egyre csak azt várjuk, hogy az út túloldalán rostokoló hasonmás kinyújtja a kezét, s akkor majd megváltozik a világ, benne a színek, a gondolatok, a tudás és a papírfecnikre rajzolt érzések is. POCSÉK RENDEZÉS...
"Az igazi szeretet az az érdek nélkül vállalt feladat, amikor teret teremtünk a másiknak ahhoz, hogy az lehessen, aki." (Jorge Bucay) Értetlenül szemléljük a sorok mögött megbújó igazságot, amely gyökeresen felforgatja a kívülről érkező impulzusok által generált mesterséges érzékelést. Lassan rádöbbenünk, hogy a felszínes valóság morzsái utáni kapkodásban elmosódott arcunk, eltompultak érzékszerveink, és a kulcsra zárt ajtók mögött automatizált gépekként gyártjuk a szeretet betűit, melyek már semmit sem jelentenek, csupán egy letűnt korszak féltve őrzött maradványai. Történhet így is, talán nem lesz több ébredés. A jelen üres frázisai ebbe az irányba terelik a birka módjára bégető tömeget, akik bekötött szemmel menetelnek végzetük felé. Mi is megyünk, fáradtan, csüggedten. Örökös menetelés. Egyedül a levegőben suhan el fölöttünk valami, vagy valaki. Nem látom tisztán, csupán a betűket tudom kivenni szárnyai hegyén. Idegen tájon ismerős illat. Egyszer földet ér ...
