A falnak adott pofon ösztönösen visszahúzódik az őt ért különféle ingerek elől, amikor szembesül kilátástalan helyzetével, s a másodperc törtrészében megpillantja mozdulatlan képe amorf vázlatát. Valahogy mi, emberek is ezt a fajta csonka ellentmondást érzékeljük, mialatt a külvilágban zajló események között hánykolódunk, figyelmünket kitűzött célunkra összpontosítva. A hasonlóság kísértetiesen emlékeztet egy szünet nélkül forgó kerék önmagába visszatérő, monoton változásaira, ahol a távok közötti szakasz csupán egyetlen vonal görbített felülete. Ijesztő fantazmagória világítja meg a lencse ellentétes végeiből látható összefüggéseket, amik fehérre pingálják a szántszándékkal besötétített ablakot, ám a jelzés teljesen reménytelen, indulataink kontroll nélkül rohangásznak a lepukkant tereken. "Amikor az emberek nem bírnak mit kezdeni a bennük dúló, érthetetlen feszültségekkel, nem tudnak hova menekülni önmaguk elől, kifelé vetítik kínjaikat. E vetítés folytán meglátják másokban mindazt, amitől saját lényükben irtóztak, és mindenáron le akarnak számolni vele. A tudat hasad, mint az atom, s gyűlölködők mind többen és többen lesznek, s végül kirobban a fegyveres konfliktus. Minden erőszakos esemény úgy kezdődik, hogy az ember képtelen vagy gyáva szembenézni önmagával. Ezért voksol inkább a másokkal való szembefordulásra." (Vavyan Fable)
Többszörös személyiségünk fokozatosan egymásba olvad, így meg sem tudjuk különböztetni egy idő után a belülről áramló lökéseket attól az ambivalens másiktól, aki visszafelé igyekszik lapátolni az értékesnek vélt darabokat, illetve magát, az életből táplálkozó vegetatív kényszert. Kiszolgáltatottá válunk, miközben fogalmunk sincs fejlődésünk generált cselekedeteiről, ugyanakkor automatikusan tudatosulnak az erőszak tünetei, ahogy magunk előtt görgetjük saját és idegennek vélt félelmeinket. Módszeresen takarózunk a társadalom egyöntetű véleményével, egyedül azt felejtjük el megvizsgálni, hogy azon a bizonyos buborékon belül vajon különbözünk-e mérsékelten minősített embertársainktól. A büntethetőség feltételes kijelentése korántsem mentesít felelősségünk alól, ami kíméletlen önkritikával sajátítható csak el.
A zavarodottság állapota lassan hétköznapi tényezővé válik, függetlenül attól, hogy egy félig szívott cigarettacsikkre, felhőtlennek tűnő párkapcsolatunkra vagy éppen halmokban tornyosuló szennyesünkre vonatkoztatjuk. Szükségtelen a kommentárok széles skáláját felvonultatni, mivel a logika háttérbe szorul szubjektív körülményeink mögött. A reakciók kiszámíthatatlanok, ellenben központi szerepük vitathatatlan. A viselkedés, gondolkodás, sőt a rációra építkező tudományos diszciplínák kitüntetett területei sem tudnak mit kezdeni azzal a felforgató tevékenységgel, melyet látótávolságunkon kívül, ösztönösen uralnak a hangulathoz kapcsolt védekező mechanizmusok. Alkalmazkodó természetük megtévesztő módon képes irányítani a vezetésre hivatott objektív közléseket, amivel átemelik magukat a tér és az idő kontextusának rétegeibe.
Tehetséges túlélők vallottak kudarcot az elméletben végrehajtott kísérletben, ahol arra keresték a választ a társadalmi ranglétra alsó és felső fokain álldogáló egyedek, hogy honnan indulhat az agy és a szív centrumának az a merev területe; amelynél már elvesztik az ellenőrzést saját cselekvéseik felett. A válaszok egyöntetűen alátámasztották a következetlenséget, mivel egy tenyérnyi átmérőjű fekete lyuk éktelenkedett a teleírt papírlapokon. Fegyverropogás, agresszió, harag, majd bűntudat és jóvátétel. Szabad akarat, szabad indulat. Vissza a falhoz! A lyuk azonban még mindig üres. Jelszavak és négyzetek.
