Egy adott szituációban üldögélve azon merengünk, hogy a lehetséges történések időpillanatai hogyan értek egységes egésszé a tapasztalás kezdetleges hatásainak nyomására. Az elképzelt komplexitás valahogy teljesen más képet fest az események távlatán túl, s ahogy felidézzük azokat a villanásokat, amik szinte rendeltetésszerűen követték egymást, kezdjük megérteni, hogy nem tudunk valamit csak igaznak vagy csak hamisnak beállítani, hiszen megfordítva kiadják önmaguk ellentétét. Saját emberi alaptermészetünket képezzük le egy pohár tisztaságába, egy barlang mélységébe, vagy éppen egy kiégni készülő villanykörte pislákolásába.
Bizonyos élethelyzetek körforgásszerűen térnek vissza ugyanabba a pontba, ahonnan nem sokkal azelőtt megindult a kerék, hogy ezzel is felhívják a figyelmet arra az egyszerű tényre, hogy még nem sikerült egyensúlyba hozni a döntés és cselekvés korhű mérlegét. Lecsupaszítva terítjük ki magunk elé a hatalmas térképet, amelyen zölddel jelöltük be azokat a területeket, amiket már sikerült felkutatnunk, pirossal pedig az érintetlen dzsungelt, ahol ismeretlen terepen mozgunk, mégis be kell hatolnunk az indák közé ahhoz, hogy egy újabb szín kerülhessen a körvonalazott részbe. Veszélyes vállalkozás, hiszen senki nem tudja garantálni számunkra az expedíció sikerét, és ha nem térünk vissza, maga a domborzat nem veszíti el jelenlegi felszínét, csupán a pontok mennyisége állandósul, ameddig valaki a földszerű atlasz lapjait nézegeti.
A felfedezés mozgatórugója belülről táplálkozik, kíváncsisággal és félelemmel vegyül, ezzel párhuzamosan tele van kétellyel, eldöntetlen kérdésekkel, és előre tudni kívánt válaszokkal, miközben titokban folynak az utazás előkészületei. Ha egy pillanatra most megállítjuk a diavetítőt, amiről fekete-fehér felvételek másznak a képernyőre, azt tapasztaljuk, hogy a jelentéstartalmak elcsúsztak, mégis szervesen illeszkednek a lélektani közép pro és kontra érveibe. József Attila megfogalmazása ma is helytállónak tűnik a másodperc törtrészéig, amikor is lehajolunk, hogy felvegyük a polcról lehullott könyvet, és megakad szemünk ezen a néhány soron: "Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát, s így mindenik determinált." Az eszmélés mégis arra készteti a költővel együtt saját sorsunk elméletét és gyakorlatát, hogy kilengéseink ellenére képesek legyünk körvonalazni a fadarabok felállását, és önmagára találását. Modellezzük a feltáratlan terepek alteregoit, így előfordulhat, hogy a ciklusok között észrevétlenül kialakulnak üresjáratok, amiket szépen magunk mögött hagyunk, ám ugyanakkor azon keresztül kapcsolódunk vagy elszakadunk az eredeti kiindulási alaptézistől.
Élethelyzetek, amikben hol otthonosan, hol idegenül érzékeljük az állandóság és a változás egymást cserélgető fejlődését, majd átgondolva a széles skálát, melynek elejétől végéig megjártuk a stádiumait, azon kapjuk magunkat, hogy ez egy végtelenbe futó tapasztalás, saját értékrendszerünk közvetlen környezetünkben alkamazott kivetülései. A színek és jelölések gyarapodása nem mindig adja ki az egyenlőségjelet, hiszen a megoldások sokfélesége újabb akadályokat eredményezhet, vagy éppen túlsúlyba kerülhetnek egyéb matematikai műveletek. A tanulási folyamat eredményei gyakran csak akkor nyerik el igazi lényegüket, amikor alkalmazásuk során belekalkuláljuk a hibázási lehetőségeket is. Összerakom, szétszedem. Így épülnek egymásra a legodarabok, és az emberi életek.
