Egy rendszer alapvető viselkedése nagymértékben függ tagjainak befogadó képességétől, s attól a szűrőtől, melyen keresztül az egyes emberek kibocsátják az átalakított impulzusokat a külvilág felé. A bemenet és kimenet közben lezajló folyamatok azonban nemcsak mások, hanem önmagunk irányában is változásokat idéznek elő. Szabály - és értékrendszerek ütköznek a visszacsatolási pontok mentén, s amint egy korlát meggátolja az úton történő akadálymentes haladást, reflexeink azonnal működésbe lépnek. Objektumokat azonosítunk, és ruházunk fel pozitív, illetve negatív tulajdonságokkal, miközben mindennek nevet adunk, így nem csupán gondolatainkban öltenek testet, hanem formájuk és megszemélyesítettségük által válnak számunkra felismerhetővé és elkülöníthetővé. Az egységekből ilyen módon bontakozik ki több, valamilyen hasonlóságot mutató rész, s aztán azonosításunk tompaságán, illetve élességén múlik, mennyire vagyunk képesek meglátni a szétszakított vonalakat egymáshoz illesztő réseket. Ezek a hézagok funkciójukat tekintve többé-kevésbé irányítanak bennünket, ám a sérült elemek fokozatosan megnehezítik az együttélést, míg egy bizonyos ponton a szimbiózis ellehetetlenül, s kezdetét veszi a süllyedés. Az irányított átveszi az irányító szerepét, s ahogy a vezérfunkciók gazdát cserélnek, a rendszer felépítése és szokásos működése is megváltozik. Viszonyaink és kötéseink egymásra gyakorolt hatása elsőfokú helyett kiegészítő jelleget ölt, hogy ezeken keresztül növelje a rendszer teljesítményét. A rendszer azonban hazudik, pontosabban tükrének mindig azt a felét mutatja az éppen aktuális kapcsolatok felé, melyről tudja, hogy mások a valóság illúzióját vélik benne felfedezni. Létrehozza a hasznosság tudatát, melynek céljává az egyre nagyobb energiabevitelt teszi, ugyanakkor eltakarja azt a nyilvánvaló tényt, hogy a "haszon" fogalmát a "sikeresség" függvényeként vizsgálja, ezt leszámítva azonban nem tart ránk igényt. Stuart Sutherland így fogalmaz: "Elég nagy a távolság aközött, amit az emberek saját cselekedeteikről gondolnak, illetve aközött, amit valójában tesznek."
A rendszer általános kereteiből kilépve, az előbbi mondatot szem előtt tartva közelítünk az egyes ember felé, aki egyik kezében a tényeket tartja, a másikban pedig azok magyarázatait. Sikerének kulcsa kialakított védekezésén múlik, melynek egyes stádiumai különböző magasságokat és mélységeket jártak már be a rendszer keretei között eltöltött idő alatt. Társadalommá szerveződött öntudata kiveti magából a tévedés lehetőségét, tudniillik az érzéki csalódások ilyenkorra már több ponton csatlakoznak a szerkezet sérült részeihez, amik nem csupán továbbítják a befelé áramló töménytelen információt, hanem ki is válogatják azokat a saját elveik szerint. Kezdetét veszi a kontraszelekció tudattalan vonulata, mely rövid idő alatt tudatos tevékenységgé válik, elpusztítva ezáltal a felkínált alternatívák nagy részét. Az érték koncentrálódni kezd, elveszíti eredeti jelentését, s az új fogalmi meghatározás eredményeként létrejön a tekintély. Materialista eszköze nem több és nem kevesebb, mint a pénz. Teljességet és függetlenséget ígér, miközben a rendszer teljes ellenőrzése alá veti magát, anélkül, hogy tudna róla, vagy akarna róla tudni. Választásával magához vonzza annak következményeit is, melyek ugyan csak később válnak láthatóvá egy adott intervallum bizonyos pontjain, mégsem számol velük, hiszen a rendszer által megszabott keretek határát nem meri megsérteni. Kizárólag a kívülről érkező valóságképeket érzékeli, s asszociációs képességének segítségével azonosítja azokat, melyek aztán beépülnek mesterséges világába, ahol a rendszer irányítja önmaga és mások lépteit. Hamvas Béla szerint: " ... Ami lent volt és felkerült, éppen olyan végzetes, mint az, hogy ami fent volt, az elmerült. A tömeg helye lent van, ahogy a tudattalan helye is. Sorsa szerint ide tartozik.
A rendszer egyes paramétereit tulajdonságaink jellemzik, melyek ismerete magában foglalja a dolgok lényegét, ugyanakkor értékeli is azok természetét. Mérőeszközünk pedig csak az lehet, melyet központi anyagként határozunk meg életünk adott szakaszában, adott helyzetében, adott pontjain. Amit ebbe a középpontba helyezünk, az kezdi el formálni a bennünk és körülöttünk létező világ alkotórészeit. A presztízs centrikusság kényszerképzete megdöbbentő gyorsasággal hódít magának teret, anélkül, hogy a legkisebb ellenállásba ütközne. Elfogadásunk szinte magától értetődő, mely nagy hasonlóságot mutat a bábjátékos és bábuja közötti széttéphetetlen kötelékkel. Egy drót, egy mester és egy tárgy: a felosztás mindig ugyanaz, semmi nem változik. A rendszer agyunkba vetített képei azonban változnak, s éppen ez a zavaró tényező biztosítja számára a folytonos vezetést. Amint ugyanis rossz kép kerülne szemünk elé, a tükör a megfelelő időben és a megfelelő helyen megmozdítja az illúziók éppen aktuális szeletét. A rendszer mindig mester, az ember mindig tárgy. Talán észre sem vesszük, talán éppen az ellenkezőjét hisszük, talán éppen ezért: "Van a valóság és van a tény, a köztes űr, a gondolat, ordítozunk hát nagyokat, aki hangos, az a legény, és senki nincsen a helyén, csak a szótárban a szavak." (Bertók László)
