Médiadömping és érthetetlen helyzetgyakorlatok játszanak pantomimot homlokukon kettészelt gúnnyal, melynek színei hol sötét, hol világos árnyalatban fordulnak felénk, s ahogy a parkettán végigkúsznak árnyékaik, a durva párbeszédek és nevetséges jelenetek beszippantják túlzsúfolt agyunk vésztartalékait. Silány programfüzet ontja magából a groteszk választék minősíthetetlen vállfajait, mialatt tapogatózva kutatjuk a kiállítóterem elsötétített csarnokaiban azokat a belső rezgéseket, melyek képesek még valamit kiváltani belőlünk. Kereslet és kínálat verseng az üvegfal mindkét oldalán, a beszorult társadalom magába olvasztja a háttérre rajzolt akrobatikus tónusokat. Megvásárolt tudatlanság kígyózik hosszú sorban a pénztárak előtt, s az ablakhoz érve üres zsebeiből kikaparja a ráragadt napraforgószemeket.
Alternatív tárlatvezetés részeseiként tágra nyílt szemmel bámuljuk a ránk vigyorgó káoszt, miközben szüntelenül azon morfondírozunk, vajon hogy kerültünk mi ide. Önkívületi állapotunkban, - amit természetesnek ható módszerekkel sikerült előidézniük a hatalom illúzióját kergető tulajoknak -, fel sem tűnik a mellettünk haladó vizsgálgatása során saját testünk vészfékeinek villogása. Útközben a csoport több részre bomlik, egyesek belemerülnek a felkavart örvény széleibe, mások menekülnének, de a hátuk mögött érkező tömeg visszanyomja remegő lépteiket. Tartósítjuk a haladás fejlődésellenes csíráit, amikből kipattognak a születendő érvkoszorúk, s ahogy összekeverednek az izzadtság és kapkodó levegővétel rostjaival, a pasztaszerű képződmény megnyúlik, azon egyensúlyoznak a magatehetetlen utánzatok.
"Kölcsönvett napok és kölcsönvett világ, amit kölcsönvett szemmel siratunk." (Cormac McCarthy) Utópisztikus világunkat módszeresen satírozzuk egyre sötétebbre, hogy ne kelljen szembenéznünk a távkapcsolók megfagyott gombjaival, amiket hiába nyomkodunk. Mások szálkái beleszúrnak kezünkbe, miközben saját gerendáink alatt moccanni sem tudunk, s az egymás felé fordított hátak tanácstalanul préselődnek a beszűkült tereken. Irigyen őrzött konzervdobozok, meggörbült evőeszközök sorakoznak a terítetlen asztalokon, melyekről korgó gyomrunk képzeletben lelopja a lélekben megformált mentőcsónakot.
Foglalkozom veled, magammal nem foglalkozom. Érdekel a külvilág, viszont rajtam kívül nem akarok semmilyen rendezőt, írót, zeneszerzőt és stúdiót. Felszínes és középszerű vigyor, ám a javított hangminőség úgyis eltakarja a hibásan kialakított effektusokat. Előmelegített szövegkörnyezet, amibe beleillenek a korábban ellopott fordulatok, hiszen a színjátszás néma korszakában mindent elárultak a kellék nélküli mozdulatok. Néhányan azonban még vagyunk, néhányan a porfelhőben, amit toporzékolásunk lassú ébredése támasztott fel halottaiból. Egyszerre sírunk és kacagunk, egyszerre válunk szét és tartozunk össze, egyszerre szomjazunk és éhezünk, külön árnyékok de egyforma ábrázatok. Emberek a túloldalon.
