Vákuumbuborék, talán így lehetne megfogalmazni a legkifejezőbben azt a fajta kicsinyített világnézetet, amely ragaszkodik az elképzelések zárt rendszeréhez, ahonnan az előttük kidolgozott utasításokra alapozva bámulnak kifelé a zavaros tekintetek. Egyfajta bentlakásos szanatórium, vízforralóval és ágymelegítővel felszerelve, s habár a sarokba tolt gramofon recsegő hangján még eljutnak fülünkig kijelentések és ígéretek, de a Varázsfuvolán kívül más zene nem engedélyezett. Korlátolt felelősség, hanyag bátortalanság vagy megszokott félelem? Lényeges egyáltalán feltenni olyan kérdéseket, melyek megválaszolása már magában rejti a filozofálgatás azon gyümölcseit, amik kicsit rohadtak, kicsit érettek, de a sajátjaink?
Az első reflexió talán egy sebész szikéjének villanásában tükröződhet kissé homályosan és eltorzultan, mégis tökéletes aprólékossággal. Analizál, metszéspontokat keresztez egymással, s ahol összeérnek, ott igyekszik felfedezni az illetéktelen rejtélyt, melynek eltávolítása után ismét teljesnek tűnhet a bevarrt felszíni sérülés. A maszk, védekezésének eszköze nem az arcát takarja el, hiszen találkozásuk elkerülhetetlen, sokkal inkább azt a célt szolgálja, hogy kinyilvánítsa bizonytalan identitásának céltudatos külsejét. Korrigálja önmagát, s ebben a sajátságos tevékenységben hivatásszerűen rántja le a leplet emberi esendőségünkről, ami csupasz tényként dermeszti meg remegő kezét.
A második mozzanat sokkal inkább érzékszerveink együttes, ám sokszor ambivalens módon kifejezésre juttatott színfoltjának köszönhető. Ez már egy másik szint egy következő házban, ahol egyszerre indulhatunk lefelé és felfelé, sőt, az sem jelent gondot, ha megállunk, hiszen ruhánk széle súrolja a légüres teret, ahol a nyomás közelít a nulla felé. Művész, aki kapargatja érzékeny ecsetjével, apró vésőjével, kifogyó tollával a buborék felületét, ami elkezd formálódni a rajta végzett kísérletek hatására. Instabil remekmű, mely fordított a beszorult elhelyezkedés képletén, ám hiányzik a jelenlét, az összeforrt egyéniség.
A soron következő lépés makulátlan megjelenést kölcsönöz az eladásra kínált áruk osztályán, nélkülözve minden hibát, elírt cimkét, félkész számlát és későn leadott rendelést. Tömegünk gyártja a termelést, amiben elfelejtjük kiakasztani képkereteink fölé a tematikát, amire épül a konszolidált társadalmi viselkedés. Üzlet és ember harmóniáját csiszolta szélesre az évtizedes függetlenségi törekvés, hogy aztán hasát fogva nevethessen a kudarcba fulladt igyekezeten. Támogatjuk, tartózkodunk, ellenezzük, akár mindegyiket egyszerre a megközelítések tükrében. Bárhogy is történjen,a kivonulás önmagában nem jelenti a helyzet megszűnését, csak lényünk bezárt részét helyezzük a vákuum eldugott szegletébe, a burok azonban masszívan tapossa a szőlőt, még azután is, hogy elfogyott a jövő évi termés.
Ki vagyok én? Három szó, sallangoktól mentes megközelítés, amiből hiányzik az érdeklődés, ha nem állok meg szüleim gondosan ápolt rózsabokra előtt, melynek illata mindig eszembe kell juttassa a tavaszt, és a tél közelségét. Hol ér véget a filozófia és hol kezdődik a létezés? Erich Fromm tette fel először ebben a formában a kérdést: "Ki vagyok én akkor, ha az vagyok, amim van, de elveszítem, amim van?" Talán rájövünk, hogy a Varázsfuvola mögött halkan szólnak Carmen sikolyai, s a szenvedő hangok között Petur énekli a bordal rímeit. Az ágy hideg, a víz már rég poshadt, s a kellemesnek vélt dohszag fojtogatja a kétszersült fanyar ízét. Talán egy harapás kevés, de ha nem kezdünk el igazi táplálékot magunkhoz venni, visszafordíthatatlanná válik a leépülés. Csövek, palackok, mesterséges termékek, szinte fizikailag megsemmisültek a pihenésre szánt hétvégék is, de szerencsére minden teremben akad még egy tű, ami léket vághat a szoborrá merevedett méltóság vákuumrészlegén. Egy tű a szénakazal tetején.
