A lelki problémák kivetülése olyan rendellenességeket, valamint zavarokat eredményezhet fejlődésünk során, amelyek első pillantásra ugyan jelentéktelennek tűnnek, jobban megvizsgálva azonban óriási területet befedő fehér foltokat képesek hagyni maguk után. A diszlexia egyik fő tüneteként előbukkanó betűtévesztések mélyebb összefüggésekre is rávilágíthatnak, amennyiben el tudunk vonatkoztatni a pusztán szakmai alapon modellezett klisék világától. Két betű köré összpontosul személyiségünk, ezek határozzák meg életterünk korlátait is, attól függően, hogy a társadalom zárt vagy nyitott részeként használjuk a saját magunk által megszerzett, majd átalakított ismérveket. Vizuális képzeletünk megteremti azokat a zsúfolt kabinokat, amikben üldögélve elmerengünk az idő múlásával párhuzamosan vánszorgó tudat és érzelem áttranszformált értékein. Vajon ezek régi jellemünk halvány tónusai, vagy talán az aktuális állapot konzervált gyökerei? Mi vezet el bennünket az elmélkedéshez, melyből téves következtetéseink is fakadnak? Melyik az a két betű, ami egyszerre vonz és taszít, ami képes irányítani megfoghatatlan természetünket, ugyanakkor elég egy hirtelen mozdulat ahhoz, hogy a feje tetejére álljon a megingathatatlannak vélt stabilitás?!
"Nem könnyű dolog szembesülni a kudarccal. Akadnak emberek, akik elmenekülnek, és belső védőbástyáik mögé rejtőznek előle; mások igyekeznek megfeledkezni róla, mintha meg sem történt volna; megint mások agresszíven tagadják, hogy ilyesmi megeshet velük, és a legundorítóbb fajta önáltatásba menekülnek. Csak kevesen vannak, akik valóban beismerik, ha valami nem sikerül nekik, és nem hárítják másra a felelősséget, hanem készek vállalni hibáik következményeit. Az ilyen ritka személyiségeket sokféle hajtóerő ösztönözheti; egyaránt megtalálhatóak közöttük az őszinteség talpig becsületes megszállottjai és a hidegvérű, minden erkölcsöt lenéző cinikusok. Általában ezen a ponton szokás megvonni a határvonalat a jó és a gonosz, e két, alapjában véve tartalmatlan morális kategória között, pedig az igazi mezsgye egészen máshol húzódik, és nem filozófia kérdése - a gyönge és az erős jellemű embereket választja el." - írja Raul Reiner. Vesékig ható gondolatmenete szorosan egymáshoz tapasztja a kint és a bent található létezők közötti átmenetet, valamint kiragad bennünket stagnáló körülményeink közül, hogy aztán egyedül maradhassunk kételyeinkkel és félelmeinkkel. Tulajdonképpen egyetlen gyufásdoboz alkalmas arra, hogy szemléltesse emberi mivoltunk változóit a precízen megrajzolt koordinátarendszer tengelyein. A két betű: B és K., a belső és a külső lény, a tudatosság egymást erősítő, ugyanakkor gyengítő ellenpontjai.
Kezdetben egy teljesen üres felület áll rendelkezésünkre, amivel azt csinálunk, amit akarunk, igaz, a nélkülünk felállított rendszer keretei között. Részben tehát szabad a mozgástér, mégsem léphetjük át a számunkra kijelölt területet, ám ha mégis megtennénk, számtalan előre nem látható következményt idéznénk elő. Ahogy halad az idő, úgy szaporodnak a bejegyzések, s ezzel egyidejűleg alakulnak személyre szabott tulajdonságaink is. Ha ezeket az apró "organizmusokat" sorba rendeznénk, meglepődve tapasztalnánk, hogy egy teljesen tiszta nyomvonalon haladva külsőleg szinte mindegyik megegyezik. Miről is van szó? Gyerekkori élményeim közül elég sűrűn felvillan egy kép, amikor izgatottan fürkészem a színes gyufásdobozok belsejét, melynek eredményeként vagy csalódottan, vagy boldogan érzékelem a kezemben tartott tárgy tartalmát. Bármennyiszer kutatom, húzom szét, majd próbálom ismét összeilleszteni, mindig más és más az eredmény, még abban az esetben is, amikor azt hiszem, hogy már mindent tudok, és nem érhet meglepetés. Nyilvánvalóan egyre csökken az érdeklődésem, ám az is megeshet, hogy olyan megdöbbentő dologgal szembesülök, ami örökre elriaszt attól, hogy valaha is újra megérintsem a korábban megkedvelt "játékot"; illetve tapasztalhatom ennek ellentétét is. Valahogy így épülünk fel mi is.
Minden belsőhöz tartozik egy külső, és fordítva, sőt, egy adott ismertetőjegyhez akár több is. Amíg ezek összhangban vannak egymással, a mindennapi létezés viszonylag kiegyensúlyozott formában tud megnyilvánulni az őket ért negatív és pozitív hatások kereszttüzében. Abban a pillanatban azonban, ha elcsúsznak a rétegek, megbillen az arány, ami részlegesen, vagy pedig maradéktalanul eltorzítja a jellemet, meggátolva a fejlődést. Valóban ennyire elkülöníthetetlenek, s ha igen, hogyan tudjuk áthidalni a mélyrepülést? Már maga a feltevés is ijesztőnek hat, mert a lelki és a materiális "mozgáskorlátozottság" abszolút vegetatívvá teszi a társadalom eme csoportjait. Ekkor szokott megtörténni az újrakódolás, amiben sok esetben szinte 100 %-os a hibalehetőség. A szétesettség előttről ugyanis vannak adataink, mégsem tökéletes a visszakeresés, melynek következtében rendszeresen felcserélődnek a külső és belső állandók rögzített helyei. A kinti bekerül az idegen belsőbe, a benti pedig kikerül a szintén idegen külsőbe. Itt kezdjük végérvényesen elveszíteni a kontrollt nemcsak cselekedeteink, hanem tudatunk felett is, ami tragédiába torkollhat. Csakhogy a gép tovább kattog, s a visszadobált gyufásskatulyák elnyűtt alkotórészeit igyekszik újrahasznosítani. A variációk száma végtelen. Régi belsőhöz új külső, új külsőhöz régi belső, ezerszer elkövetett tévedés. Észrevétlenül elkezdjük manipulálni önmagunkat is, és mire észrevesszük, hogy működésképtelen az egész, nem találjuk a dobozok megfelelő alját vagy éppen tetejét. Döbbenetes benyomás, egyfajta magatehetetlen érzés. Nem az vagyok, akinek látszom, de mégsem tudok az lenni, aki szeretnék. Valami hiányzik, s ahogy a gyufásskatulyák között turkálunk, talán elfelejtünk feltenni magunknak egy fontos kérdést. Én határozom meg mit csinálok, vagy a tetteim határozzák meg, hogy ki is vagyok én?! A gépben sok válasz tartózkodik, de vajon erre van szükségünk? Néha talán nem ártana kihúzni az automatát a falból, és elkezdeni élni. Koreográfia nélkül, saját tudatunk friss levegőn érlelt illata közepén.
