Egzisztencia után futkározó tömeghisztéria koptatja laposra a cipőtalpakat, melyeken ott éktelenkedik a viseltes piszok és sár, mint a szép, új világ alapvető összetevője. Néha ugyan megállunk egy-egy utcasarkon, hogy a megszáradt darabokat lepiszkáljuk a cserzett bőr felszínéről, ám a rothadásnak indult anyagot csupán ez a fajta rugalmatlan mechanizmus képes még valamennyire összetartani. Simulékony művelet, ami első látásra kevésbé tűnik kártékony foglalatosságnak, mint újszerű technológiáink, ám ha közelebbről megvizsgáljuk az egyre kisebb fordulatszámra kötött mozdulatok gépiességét, elszörnyedünk a viaszbábuk öntudatlan reflexein.
Összevágott érzelmi sivárság fokozza a tudathasadásos állapotot, amiben egyszerre keveredik ízléstelenség és barbárság, így alkotva számtalan sebből vérző vegyületeket, melyekről a polgárok a megalkuvás pocsolyájában tocsogva vallanak. Bizarr kontextusok ágyazzák egymásba a testbeszéd személyiségtől idegen manipulációs szokásait, amik a belső intelligencia népességcsökkenésének szemtanúi. A feje tetejére fordított gúla alaplapja elértéktelenedett, palástja szakadt foltjaiból kikandikálnak a letört tornyú háromszögek, közös érintőpontjuk pedig egymással szembenálló zárt térbe csomagolta a szétesett blokkokat. Szabálytalan részvételi feltételek emelik a verseny ócska színvonalát a pengeélen táncoló elmúlás gyorsított mozgólépcsőire, amelyről nézve mindegy hogy fentről haladunk lefelé, avagy lentről felfelé,a végkifejlet kétes üzelmei pontot tesznek a folytatásos sztori legújabb részére.
Hajótörött, bolond, túlélő és idegen egy fedélzeten utaznak, kezükben szorongatják a rég lejárt bérletet, ami talán soha nem is jogosította fel őket arra, hogy levegőhöz jussanak a nyílt vizen, ám a háborgás kilökte gyomrából az emészthetetlen szemetet. "A tapasztalat nem az, ami történik velünk, hanem az, amit kezdünk a velünk történtekkel. A tapasztalat - képesség az élet eseményeinek kezelésére, nem pedig maguk az események." - mondja Aldous Huxley. Kijelentését boncolgatva, amely újra és újra felveti fejlettségi szintünk társadalmi csődjét, szinte ésszerűtlenül hosszú spirállá nyújtja megrekedtségünk bénult kotorászását a simára csiszolt cipőtalpak felismerhetetlen áradata között.
A műszaki pontossággal megtervezett kifutókon botladozunk, a földtől hat emelet magasra elrugaszkodott vágyakkal, de mielőtt elérnénk a legalsó ablakpárkányt, a nyakunkra tekeredő kötélhágcsók megfeszülnek, s miközben maradék erőnket összeszedve lavírozunk a lengő semmi felett, átgyalogolnak rajtunk azok a létszükségletté vált kommersz törmelékek, amiket mi hagytunk hátra, amikor szétromboltuk évezredes kultúránkat. A lezüllesztett vesztesnek titulált erény méltóságteljes alakja ítéletet hirdetett fejünk felett, csakhogy disszonáns képmutatásunk fel sem fogta, hogy kegyvesztetté vált. Maradtak a plakátok, a betondzsungelek, a levesesfazékba bújt hagymaszemek, amik már véresre marták a homályos szemeket; és végülis maradtunk mi. Mi, akik egy kicsit édentől keletre vágyunk, vagy inkább nyugatra, de az is lehet, hogy csak úgy egyszerűen szeretjük a kolbászt és a kenyeret; igen, mi is megmaradtunk. S a helyzet? Változatlan. Romok odakint és idebent.
