Figyelmünk egocentrikus központja gyakran saját magunkra vetíti vissza sérelmeit, a hangulatok áramlásából leszűrt téves impulzusokat, melyet releváns tapasztalatként épít bele személyiségünk összetett vázába. A tényezők egymásra gyakorolt kölcsönhatása elég ahhoz, hogy egyensúlyt kereső értékrendszerünk megalapozza azokat a következtetéseket, amik aztán életünk szilárd részeivé válnak. Érvek és ellenérvek feszülnek egymásnak egy szorosra zárt közegben, melynek határait egyedül mi vagyunk képesek tágítani avagy szűkíteni, helyenként korlátozni illetve túllépni. Döntéseink néha veszélyes fegyverként durrannak szét a levegőben, ahol az apró buborékok különválnak, majd új formát öltve átalakulnak egy másik valóság vegytiszta egészévé. Keresés és érkezés. A kettő közötti útvonal egy-egy szakasza verziók töménytelen változatát gyűjti össze, hogy aztán szélnek eresztve konfliktushelyzeteket idézzen elő a külső és belső realitás talaján. A megoldás emberi, ugyanúgy mint a hatás; csupán az irány, a koordináció fordulatszáma tér el a megszokottól. Talán viszonyítás, talán a szokványosból a különleges felé történő nyitás; ám végeredményben mégis történés, ami egy kiválasztott fonalon görgeti tovább a cselekedetek gyors és lassú körforgását. "Magunknak magunkról számot adni, már ez is felette nehéz és hosszú figyelem s gyakorlat következése: másokról pedig ítéletet hozhatni, nemcsak felette nehéz, de felette bizonytalan." (Kölcsey Ferenc)
Beszéd: A szavak, a hanglejtés, a kimondott és ezzel átadott tudás, illetve rész-tudás önkéntelenül is megteremti az érdeklődés vagy az érdektelenség törékeny illúzióját. Koncentrációnk érzékeny receptorai azonnal felfigyelnek a legapróbb körülményre, ami nem illeszthető össze a mindennapi rutin szálaival. Jellemünktől is függ, mit tartunk meg és mit helyezünk perifériára. A szelektálás következtében figyelmünk konkretizálódik, s ahogy megszilárdul bennünk a tagadás, s ezzel együtt a másik oldal, az állítás, máris nyitottabbá válnak az addig féltve őrzött csatornák. Természetesen a negatív és pozitív pólus együttes jelenléte elkerülhetetlen a szituációk többségében, ennek ellenére a figyelem abszolút domináns jelleggel veszi át az uralmat a már megtörtént, s a még történésre váró alternatívák felett.
Hallgatás: A csend különleges képességei közé tartozik a titok iránti olthatatlan kíváncsiság, s a magába visszavonuló gondolatok nyugodt, olykor zavaros kavalkádja, amiben a résztvevők egyedül birkóznak válasz nélküli kérdéseikkel. Egyszerre közöl és állapít meg tényeket, tényeknek látszó feltételezéseket, ugyanakkor kételkedik is valamennyi létjogosultságában. Az összes teória, melyet elméleti síkon végigfuttatunk egy képzeletbeli gyártósoron, a gyakorlatban hibára futhat. Ennek oka a kétféle szemlélet közötti vékony szakadék, ahol folyamatos egyensúlyozás következtében tudunk csak megkapaszkodni. A figyelem azonnal távozik és azonnal visszatér.
Tévedés: Amikor az érzékelés hangsúlyos jelleget kezd ölteni, a koncentrált figyelem már egész más pilléreken nyugszik, mint a kiindulási pont esetén. Automatikus mechanizmusok tördelik szét a valamikor sértetlen réteget, s a deffenzív igyekezet elhomályosítja a tükröt, amibe nézünk, és ahonnan bennünket szemlélnek. A kölcsönhatás terhessé kezd válni, vagy éppen túlságosan intenzív kötődést hoz létre, s a gyanakvó szabadságérzet megpróbál kiszabadulni az általa valósnak vélt, s ezáltal létrehozott ketrecből. Van, aki várakozik, van, aki menekül, és akad olyan is, aki csupán figyel. Kívülálló egy olyan kör közepén, ahol az érintett felek emocionális és racionális gyökerei határokat szabnak a lehetőség adott teret meghaladó ritmusának. Kötöttség és kötelék, amit rángatnak a berögzült szokások és mozdulatok.
"A valódi felfedezés nem abban áll, hogy új területeket találunk, hanem hogy új szemmel nézzük az ismert világot." - mondja Marcel Proust. A csupán külső szemmel érzékelhető anyag ugyan megőrzi anyag jellegét, mégsem tud teljes egészében szabaddá válni, s a figyelem időleges kapaszkodót nyújt csak számára a láthatatlan valóság összkomfortos nappalija előtt. Az egyes és többes kapcsok és kapcsolatok szétforgácsolódása, majd ismételt egymásra találása sosem kitaposott utak szabályos görbéjét mutatja, sokkal inkább a bennünk feszülő kérdések és válaszok okkal vagy ok nélkül cikázó döntéseinek eredményei. Azonos helyzetek, azonos variációk. S hogy vajon valaha felkerül-e az "i"-re a pont?! A konkrétumok változnak, s velük együtt a hátrahagyott lábnyomok is. Emberi arcok, emberi távlatok. Megkopott figyelem a tükör mögött megbújó oszlopon.
