Gondolatnélküliség. Idillikus állapot a modern kor nyomasztó rögeszméi között, mely elől csak ideig-óráig menekülhetünk meg, hogy aztán még mélyebbre süllyedjünk a kattogó gépezet nyikorgó csavarkészletében. Egérutakat nyitogatunk a befalazott réseken, de vagy nem férnek be megdagadt ujjaink, vagy már foglalt a menedékhely, ami látszat csupán, hiszen egyetlen füstbomba képes kiűzni otthonainkból az életben maradt reményeket. Lassan kiürülnek a raktárak, a kétségbeesetten felhalmozott készletek, amik a túlélés zálogaként garantálhatták volna a stabil légzést, a kóma előtti rezignált állapotot.
A ring egyik sarkában habzó szájjal fenyegetőzik a létminimum alatti félelem, akinek szája felrepedt a kemény ütésektől, véreres szemeiben villog a kéretlen indulat, és nyugtalan mozdulatai egymás felé taszigálják a törött csontokat. A küzdőtér másik oldalán a lényegét tekintve alaktalan szoborcsoport impozáns hasonmásai cserélgetik jellemtelen szerepüket, majd kényelmes szökkenéssel ingerlik önmaguk ellen a teremben várakozó nézőket. Külsőleg megfigyelt latolgatások az esélyesebb vesztes érdekében, melyet elővigyázatosan biztosítanak a helyükre állított őrszemek. Kívülállásunk beleolvad a pofonok által szabdalt keretekbe, hogy aztán ijedten pislogjon ki néha a lesötétített ablakok mögül.
Kenyérre vágynak a cirkuszból hazafelé tartó emberek, akik eleget látták már a tűzkarikán átugró oroszlánokat, a kötélen egyensúlyozó légtornászokat, és végre ki szeretnének szabadulni ketreceikből, melyeket mindennap hazavisznek magukkal, hogy aztán visszacipeljék a felállított sátorba, amikor elindul az újabb tapsvihar. "Etess,nézd - éhezem. Takarj be - fázom. Ostoba vagyok-foglalkozz velem. Hiányod átjár, mint huzat a házon." (József Attila) Aktualitássá vált a költészetben megtespedt szomjúság, melynek egyetlen kortya is képes éltető energiaként hatolni szöveteinkbe, hogy onnan keringésünk serkentőjeként az ébrenlét határán tartsa fáradt szervezetünket.
Sípolnak a műszerek, ám a bambán maguk elé bámuló üveges tekintetek csak a tiszta lepedő sarkát gyűrögetik, miközben az intenzív osztály józan bolondjai gúnyosan kacagnak a folyosón rohangáló sebesülteken. Ingerszegény teremtményekké változtunk a dicső hanyatlás virágkorában, melyet mindentudásunk koronával ékesített, hogy emlékeztessen minket bukott vizsgaeredményünkre. Álmodozók vagyunk, akik kétes tudományuk bölcsőjéből kiszívták a mézédes tejet, s most tanácstalanul kutatnak délibábjaik segítségével ismeretlen oázisok után.
Egymás mellett fekszünk, mellkasunk egyenletesen emelkedik és szorul vissza életterének megrepedt bordái közé, ahol a mozgástér beszűkült teóriákat gyárt kölcsönbeadott záloga megszerzéséért. Romlatlan színvonal egy civilizáció kifejlett példányaiként, melyben az eladott lelkeket tucatszám söprik a krumplihéjak közé. Ideiglenes menedék, ám ahogy a kés kicsorbul, bekötik a zsákok száját. Embertelen büntetés, jutalmunk a babérkoszorúk elhervadt szirmaiért.
