A villamoson elszórtan zötykölődnek a fásult tekintetek, szájuk elé tartott kezükkel szorgosan igyekeznek eltakarni az alaktalan szavakat, amiket hol gúnyosan, hol kétségbeesve sugdosnak a vonal túloldalán türelmetlenkedő kívülálló fülébe. Egyre nagyobb teret hódítanak a függetlenségbe menekülő kísérletek, amiket körbebástyáznak színes töltelékekkel, miközben mellüket verve kiáltják világgá az új forradalmat, amiből már most is csupán a szakadt zászlórudak maradványai integetnek felénk. Az árvák keserűsége felemelkedésük csapdájában haldoklik, ahonnan diktátorként tekintenek szét az alattuk heverő nincstelen tömegen. Töredékes a megismerésünk, prófétáink régóta idegen földön barangolnak, ujjaik között morzsolgatva a gyűrött könyveket, mialatt otthonaik falára a kikiáltott testvériség rajzolja a tökéletes enyészetet.
Megbuktattuk a zsarnokság húsunkat tépő ügyvédeit és akadémikusait, így végre egyenlővé váltak a jelszavak mögött támolygó rokkantak az eltűnt illemtudás "summa cum laude"-s nyomorával. Megtörtént a szabadulás, habár az úton nem nyíltak ketté a tengerek, elkeseredett szökésünket nem kísérték sem csapások, sem fenyegető szimptómák, s agyunkban egy érzékeny kis műszer közvetíti a kódolatlan üzenetet: megint tévedtünk, azt hiszem. Carl Gustav Jung kíméletlen megállapítása zakatol túrterhelt idegeinken: "Az ember az ember legádázabb ellensége. A Teremtő bizonyára nem nézi jó szemmel, hogy az ember luciferi lángelméje oly elsöprő erőt sűrített a hidrogénbombába, amely pusztítóbb öldöklést hajthat végre bármely hajdanvolt isteni megtorlásnál. Még azelőtt kell megismernünk az emberi természetet, mielőtt minden Jekyll fölfedezi a maga Hyde-ját." Cselekszünk, s ezeket a ténykedéseket egyben tehetetlenségünk zálogaként cipeljük a Paradicsom küszöbéről a Pokol lángoló kertjeibe.
Ostromzaj és füstösre párolt küszködés sorakozik az éléskamra kiürült polcain, ahonnan émelyítő illatot permeteznek a láncra fűzött rebellisek. A békés polgárság hanyatló intelligenciája tükrében fordítja önmaga ellen az eredeti ideáktól megfosztott lebegő fegyvereket, ám hiábavaló a dühödt elhatározás, újra és újra feltámadnak közülünk a legyőzött Robespierrek. Üres a vérpad, fából összetákolt börtöneinket a lélek tartja, ha ugyan látogatóba benéz még néha a kidőlt rácsok porban fetrengő lakóihoz. Szenvedünk, ki szabadon, ki testvériesen, ki egyenlővé váltan a semmivel.
Rövidesen visszatérnek a messzire űzött követek, akik örömhírt csavarnak rongyos ruhájuk szegletébe, nehogy elvegye eszüket a felismerés. Hideg lesz majd, amikor sebes lábukat megmártják a beszennyezett történelem mocsarában, mégsem irtóznak az érintés szubjektív fájdalmától, hiszen újjászületésük a mélyben ver gyökeret. A belső terrort egyetlen ütéssel padlóra küldi a társadalomból kivetett törvénytelen, s ahogy az egymás felé nyúló tenyerek megremegnek, agyunk nyughatatlan száguldása megtorpan. Mégsem tévedtünk, azt hiszem.
