Párhuzamos életrajzok ragasztott lapjai között hánykolódnak töredezett személyiségünk hiányzó darabjai, s ahogy a gyökér nélküli alapok elérik a tudat és érzékelés mezsgyéjét, a tapasztalat beleolvad egy képlékeny masszába. A születéstől megfogant akarat folyamatos küzdelmet vív a függésből a szabadságba, a szabadságból a függésbe tartó igyekezet ambivalens erőivel, miközben tudatosan igyekszik távol tartani magától a létezés korlátait. Hozott és tanult szerepek építik egymásra a fejlődő szervezet alkotórészeit, s egyfajta központi motívumként válnak szét, majd kapcsolódnak össze az egységet megtestesíteni vágyó érzékek, érzelmek és gondolatok. Hamvas Béla szavaival élve: "Az, amit mi érzéki tapasztalásnak nevezünk, az az elveszett, közvetlen tudás helyén keletkezett. Az ember azért lát, mert vak, és azért hall, mert süket. Amit érzéki tevékenységnek nevezünk, az az érzékek ájulása, csupa feledés, távolság és eltemetettség."
A feledésre váró mozdulatok görcsösen kapaszkodnak valósnak hitt jellemünk felbomló pontjaiba, s az identitás gyermeki és érett vonulatai lassan elmosódnak a talaj felett lebegő, súlytalan fogalmak között. A jelentés elválik önmaga tartalmától, hogy aztán kapcsolt formában térjen vissza egy látszólag ekvivalens minőség eredményeként. Igazolt tévedések szövik át a mindennapi ismeret szakaszos részeit, miközben a működési rendellenesség okait egyáltalán nem képesek megszüntetni. Egyszerre válunk mind a külső, mind pedig a belső korlátozottság tagjaivá, s míg az előbbi határait jó néhány esetben nem mi szabjuk meg, addig az utóbbi számára csak mi szabhatunk határt, hiszen választásunk önkéntesen történik, s így a felelősség is csak önmagunkra hárítható. Hiányok emésztik a látszat mögött rejtőző "én" mesterséges falait, melyek különféle alakban jelennek meg éveink tükrében.
Az anya: Talaj, melynek erőforrásai nélkülözhetetlenek a gyermekből felnőtté váló teremtmény egészséges fejlődéséhez. A legelső szimbiózis, ahol a ráutaltság fokozatosan átadja helyét a szabadon cselekvő lény számára, míg teljesen leválik az a fizikai kötelék, ami a két homogén, mégis különálló ember kapcsolatának kezdetét, s egyben talán végpontját is jelenti. Ami megmarad, bizonyos szempontból mégis szorosabb együttlét a köztük levő távolság ellenére, mint a testi és térbeli összeköttetés, hiszen tartalmát tekintve az anya továbbadja lényét és lényegét. Ha ez hiányzik, a "törzs" talán ki sem fejlődik, és elhal a gyökér.
Személyiség és önbizalom: Törzs, központi hajtás, melyekből később azok az ágak nőnek, amik lehetővé teszik az egyéni és közösségi tudat kialakulását, az ebben való létezés és munkálkodás normális keretét, mialatt biztosítják a felelősségvállalás, valamint a szabadság összeegyeztethetőségét. A már gyökereiben sérült személyiség többnyire képtelen a növekedésre, s az esetek többségében, ha mégis ágakat növeszt és lombkoronát, élete végéig erőtlen marad, vagy idejekorán "elpusztul". Megesik az is, hogy tönkreteszi önmagát, ám ezen túl azokat is, akik útjába kerülnek, függetlenül attól, valós vagy vélt az általa érzékelt külső és belső támadás. "Egy egészséges ember nem kínoz másokat. Általában a megkínzottakból lesznek a kínzók." (Gyilkos elmék. c. film) Károsodást útközben is szerezhetünk, hiszen sem a jelenre, sem a jövőre nem létezik maximális biztonság.
Társ és család: Azok a bizonyos ágak, melyeken előbukkannak a rügyek, s aztán a hajtás. Ők alkotják az érem két oldalát, ugyanis egyszerre jelentik az alapot, ahonnan, s az elkészült házat, ahová. Ha egyensúlyban vannak a mérleg nyelvei, adott az elérhető optimalitás, ami persze állandó cselekvést kíván. A kapcsolatokba belevitt, illetve a kapcsolatokból hozott defektek mélységükkel, dinamizmusukkal egyenes arányban rombolják a minket meghatározó érzelmeket, érzékeket és gondolatokat, s ezzel együtt mindazt, amit már elértünk, s amit elérni vágyunk.
Közösség: Egy másik ág, melynek hajtásai képesek megmutatni, hogy az egyéni létezés nem kizárólagos, sőt, az individuumok összessége nagyobb hatékonysággal tudja erősíteni az "én"-t, és megtanítja számára a kompromisszum, a kötelesség és a kapcsolat fogalmának más dimenzióit is. Amennyiben törött az egész, a teljességhez szükséges lépcsőfokok közül némelyik kétségkívül hiányzik, s ez, még ha létezik is az akarat, sokszor megakadályozza az összetartozás pozitív érzetét.
Isten és hit: Lomb és gyökér, gyökér és lomb, egymásba kapcsolódó és egymást erősítő tartópillér. Lombként rációnk és érzékeink fejlettségének is köszönheti önmagunkban és másokban történő felismerését, majd növekedését, ám ez így még kevés. Carl Gustav Jung rövid története közelebb vihet a valódi megoldás felé. "Van egy régi, szép történet egy rabbiról, akitől megkérdezte egyik tanítványa: Azelőtt éltek olyan emberek, akik színről-színre látták Istent; miért nincsenek ma is ilyenek? Mire a rabbi így válaszolt: Mert ma senki sem tud olyan mélyre hajolni. Bizony, le kell hajolnunk valamelyest, ha a folyamból akarunk meríteni." A gyökér kegyelem, s hiánya annyi, mint a nem lét.
Ezek a hiányok az életerős fa gyengeségei és veszteségei. Aztán van még a virág és a levél, melyek a büszke óriás legszebb ékességei a lombkorona részeként. Gyerekek, akik születésük pillanatában már magukban hordozzák a szeretet gyógyító ígéretét, s aztán a földbe visszatérve lombhullás idején szótlanul építik újra és újra a felszín alatt rejtőző gyökéren keresztül a repedezett személyiség hiányzó elemeit. Vajon eljutnak idáig, vagy útközben őket is elsorvasztja a "valami vagy valaki nélküliség"?! S ez csupán az Ő feladatuk, vagy a miénk is?! Hol húzódik a határ egoizmus és szeretet között, mikor vagyunk benne és mikor mozgunk a peremén? "Aki a tükörbe néz, mindig azt fogja látni, amit lát. Ez a világrendben levő irtózatos irónia: hagyja, hogy a dolgok és az emberek azok legyenek, amik, és mindenki azt a sorsot élje, amit választ. Nem figyelmeztet és nem javít. Súlyosabbat tesz: meghagy mindenkit abban a helyzetben, amelyben nem veszi észre, mikor tűnik el lába alól a talaj. Az ember nem a hiúságban bukik meg, hanem a maga iránt elfoglalt álláspont valódiságában. Nem abban, amire vonatkozik, hanem eggyel mélyebben: nem abban válik hamissá, amit szemtől szembe lát és látni vél, hanem abban, hogy minek tartja azt, amit lát." (Hamvas Béla) Gyökértől gyökérig: indulás - érkezés.
