Az ömlesztett kupacban kapirgálok a különféle mondanivalók között, s ahogy egyre mélyebbre ások a feltúrt területen, annál halványabb és elmosódottabb lesz a titok, melynek piros színű kijelzője folyamatosan villog. A számítógép monitorán végtelen gyorsasággal száguldanak a feldolgozhatatlan információk, melyből csupán a szemünk előtt pattogó feliratokat vagyunk képesek többé - kevésbé befogadni, és elraktározni; pedig a folyamat nem ezzel indul és nem is ezzel végződik. Leegyszerűsített tevékenységek és mozgáskoordinációk egy computer agyán keresztül, ami bennünket testesít meg. Ez a bizonyos technológiai test a már régóta bevált metódus szerint formálja át a befelé érkező adatokat, amiből eredményt indukál. Ha valami meghibásodik a gépben, akkor a szervíz keretén belül kicserélik a selejtes alkatrészt, és a frissítés után a folyamatok újra tökéletesen működnek. Monoton, kiszámítható, egyszerűen kifogástalan egyenlet. Valóban csak ennyi lenne az ember?
A tévedések szimmentriája végtelen. Az érzelmek akaratlanul is zavart keltenek a rendszerben, amely képtelen a pillanat törtrésze alatt átkódolni rozsdás mechanizmusait, s ennek következtében megroggyan az épület. Anomáliák ütik fel fejüket, szélsőséges esetben identitászavar és tudathasadás is jelentkezhet. A legjellemzőbb védekezéseket önmagunk és a társadalom többi tagjával szemben mesterien álcázzuk, gyakran megtévesztve a közeget is, amelyben élünk. Mintha egy tükör két oldalát tapasztanák össze, úgy rejtőzünk el a rések között, melynek eleje a kirakat, ahol a látogató kedvére szemügyre veheti a zsúfolásig megrakott polcokat; a hátulja azonban olyan árukészletet is rejt, amiről másoknak, vagy néha talán saját magunknak sincs fogalma. A tükör bennünk és rajtunk kívül egyszerre működik. A behatások automatikusan kiváltanak egy visszacsatolási ingert, ám a titok homályban marad. Vajon én hogy tekintek önmagamra? Hogyan tudom kezelni - ha tudom egyáltalán - a tükör két oldalát és mindazt, amit senki más nem lát? Az újabb kérdések szintén érdekes területet boncolgatnak. Megeshet, hogy leegyszerűsítjük személyiségünket, de éppen ott és úgy, ahol és ahogyan nem kellene. Az általánosítás ismételt baklövéshez vezethet, ezért nem árt egyensúlyba hozni a láthatatlan mérleg nyelveit. "Minden ember azt ítéli meg helyesnek, amit ismer és tud, és ahhoz is ragaszkodik. Ők ezt hívják valóságnak. De a tudás és az ismeretek nagyon bizonytalan dolgok, így lehet, hogy a valóságuk csak egy illúzió. Mindenki a saját kis világában él és úgy, ahogy ő helyesnek gondolja." (Naruto)
Fordítsuk meg az előbb említett gondolatmenetet, illetve vizsgáljuk meg a másik oldalát! A helytelen esetében miről beszélhetünk? A negatív értékelés mezsgyéjén, a külvilágtól távol, önmagam szemében egy-egy rossz vagy annak vélt tulajdonság is lehet illúzió, ugyanakkor mindenek fölött álló valóság is. Ezek általában csak vérszegény részét képezik a kutatók által serényen taglalt humánus megközelítéseknek, elferdítve a megtalálható felé vezető utat. Visszatér a tükör. Az elő - és hátulnézet együtt adja ki a teljes képet, ami még mindig hiányos. Az egyik szegmens megakadályozza a sérülést, védi a külsőtől a biztonságban őrzött rejtélyt. Ha a tükör széttörik, vagy valami folytán bepiszkolódik, a végleges pusztulástól talán csak az a bizonyos hátsó rész képes megmenteni. A behatás erősségétől függ, hogy mi történik. A széttört darabok között nehéz az újrakezdés.
A piros kijelző még mindig világít. A légzésem lassul, a pupillám kitágul, majd a tűrőképesség határán leszédülök az asztal mellől. Az információk hangyaként rohangálnak megviselt szervezetemben, amitől csak még jobban eluralkodik rajtam az öntudatlan remegés. Az emberi félelem menedéket keres. A közelben valami sípol. A tükör helyén üres a fakeret.
