Utazás a koponyánk körül

Egy rendszer alapvető viselkedése nagymértékben függ tagjainak befogadó képességétől, s attól a szűrőtől, melyen keresztül az egyes emberek kibocsátják az átalakított impulzusokat a külvilág felé. A bemenet és kimenet közben lezajló folyamatok azonban nemcsak mások, hanem önmagunk irányában is változásokat idéznek elő. Szabály - és értékrendszerek ütköznek a visszacsatolási pontok mentén, s amint egy korlát meggátolja az úton történő akadálymentes haladást, reflexeink azonnal működésbe lépnek. Objektumokat azonosítunk, és ruházunk fel pozitív, illetve negatív tulajdonságokkal, miközben mindennek nevet adunk, így nem csupán gondolatainkban öltenek testet, hanem formájuk és megszemélyesítettségük által válnak számunkra felismerhetővé és elkülöníthetővé. Az egységekből ilyen módon bontakozik ki több, valamilyen hasonlóságot mutató rész, s aztán azonosításunk tompaságán, illetve élességén múlik, mennyire vagyunk képesek meglátni a szétszakított vonalakat egymáshoz illesztő réseket. Ezek a hézagok funkciójukat tekintve többé-kevésbé irányítanak bennünket, ám a sérült elemek fokozatosan megnehezítik az együttélést, míg egy bizonyos ponton a szimbiózis ellehetetlenül, s kezdetét veszi a süllyedés. Az irányított átveszi az irányító szerepét, s ahogy a vezérfunkciók gazdát cserélnek, a rendszer felépítése és szokásos működése is megváltozik. Viszonyaink és kötéseink egymásra gyakorolt hatása elsőfokú helyett kiegészítő jelleget ölt, hogy ezeken keresztül növelje a rendszer teljesítményét. A rendszer azonban hazudik, pontosabban tükrének mindig azt a felét mutatja az éppen aktuális kapcsolatok felé, melyről tudja, hogy mások a valóság illúzióját vélik benne felfedezni. Létrehozza a hasznosság tudatát, melynek céljává az egyre nagyobb energiabevitelt teszi, ugyanakkor eltakarja azt a nyilvánvaló tényt, hogy a "haszon" fogalmát a "sikeresség" függvényeként vizsgálja, ezt leszámítva azonban nem tart ránk igényt. Stuart Sutherland így fogalmaz: "Elég nagy a távolság aközött, amit az emberek saját cselekedeteikről gondolnak, illetve aközött, amit valójában tesznek."

A rendszer általános kereteiből kilépve, az előbbi mondatot szem előtt tartva közelítünk az egyes ember felé, aki egyik kezében a tényeket tartja, a másikban pedig azok magyarázatait. Sikerének kulcsa kialakított védekezésén múlik, melynek egyes stádiumai különböző magasságokat és mélységeket jártak már be a rendszer keretei között eltöltött idő alatt. Társadalommá szerveződött öntudata kiveti magából a tévedés lehetőségét, tudniillik az érzéki csalódások ilyenkorra már több ponton csatlakoznak a szerkezet sérült részeihez, amik nem csupán továbbítják a befelé áramló töménytelen információt, hanem ki is válogatják azokat a saját elveik szerint. Kezdetét veszi a kontraszelekció tudattalan vonulata, mely rövid idő alatt tudatos tevékenységgé válik, elpusztítva ezáltal a felkínált alternatívák nagy részét. Az érték koncentrálódni kezd, elveszíti eredeti jelentését, s az új fogalmi meghatározás eredményeként létrejön a tekintély. Materialista eszköze nem több és nem kevesebb, mint a pénz. Teljességet és függetlenséget ígér, miközben a rendszer teljes ellenőrzése alá veti magát, anélkül, hogy tudna róla, vagy akarna róla tudni. Választásával magához vonzza annak következményeit is, melyek ugyan csak később válnak láthatóvá egy adott intervallum bizonyos pontjain, mégsem számol velük, hiszen a rendszer által megszabott keretek határát nem meri megsérteni. Kizárólag a kívülről érkező valóságképeket érzékeli, s asszociációs képességének segítségével azonosítja azokat, melyek aztán beépülnek mesterséges világába, ahol a rendszer irányítja önmaga és mások lépteit. Hamvas Béla szerint: " ... Ami lent volt és felkerült, éppen olyan végzetes, mint az, hogy ami fent volt, az elmerült. A tömeg helye lent van, ahogy a tudattalan helye is. Sorsa szerint ide tartozik. Ha a tudattalan, amelynek helye lent van, felkerült, éppen olyan démonikussá válik, mint a tudat, amelynek helye fent volt és lemerül ..."

A rendszer egyes paramétereit tulajdonságaink jellemzik, melyek ismerete magában foglalja a dolgok lényegét, ugyanakkor értékeli is azok természetét. Mérőeszközünk pedig csak az lehet, melyet központi anyagként határozunk meg életünk adott szakaszában, adott helyzetében, adott pontjain. Amit ebbe a középpontba helyezünk, az kezdi el formálni a bennünk és körülöttünk létező világ alkotórészeit. A presztízs centrikusság kényszerképzete megdöbbentő gyorsasággal hódít magának teret, anélkül, hogy a legkisebb ellenállásba ütközne. Elfogadásunk szinte magától értetődő, mely nagy hasonlóságot mutat a bábjátékos és bábuja közötti széttéphetetlen kötelékkel. Egy drót, egy mester és egy tárgy: a felosztás mindig ugyanaz, semmi nem változik. A rendszer agyunkba vetített képei azonban változnak, s éppen ez a zavaró tényező biztosítja számára a folytonos vezetést. Amint ugyanis rossz kép kerülne szemünk elé, a tükör a megfelelő időben és a megfelelő helyen megmozdítja az illúziók éppen aktuális szeletét. A rendszer mindig mester, az ember mindig tárgy. Talán észre sem vesszük, talán éppen az ellenkezőjét hisszük, talán éppen ezért: "Van a valóság és van a tény, a köztes űr, a gondolat, ordítozunk hát nagyokat, aki hangos, az a legény, és senki nincsen a helyén, csak a szótárban a szavak." (Bertók László)

Párhuzamos eszmefuttatásaink gyakran kizárólagosságra törekednek, melynek eredményeként kívülállóvá válunk saját életterünk peremén. A logikai hiba természetes, valamint természetellenes megnyilvánulásokból gyúrja egységbe az üres halmaz láthatatlan elemeit, hogy aztán képes legyen alátámasztani a felfedezést, amiről agyunkban már jó előre megalkottuk saját képeinket és fogalmainkat. Idő - és térnyerés, ami egy ponton elszakad a valóság részecskéitől, majd távoli pontok rendszertelen szabályain keresztül összekapcsolódik, feladva ezzel létjogosultságát, s annak indokait. Átlényegül tapintható közeggé, ahol az eszmék elvesztik önállóságukat, s tulajdon gyanánt kezdenek funkcionálni. Az ember tehát megpróbálja meghaladni önmagát, s teremtményi mivoltát teremtővé igyekszik formálni, bízva abban, hogy felhalmozott tudása -, mely csupán töredékes -, képes neki megválaszolni mindazt, ami a szabály keretein kívül esik. "Felfogni annyit jelent, mint uralkodni" - mondja Georg Wilhelm Friedrich Hegel, ám az ismeret mennyisége és minősége, a befogadó és befogadott tér alapjaiban korlátozza vagy éppen kitágítja a rész-egész interakcióit. S ez csupán a jéghegy csúcsa, hiszen válaszok helyett csupa kérdésbe ütközik a gondolkodni vágyó elme, s az agyban keringő ingerek tipizálás útján igyekeznek közelebb kerülni vélt, vagy valós igazságuk központi magjához. Vajon miért üldözi a tudást, s vajon miért látja ebben megtestesülni hatalmát? Létezik-e hatalom a maga teljességében, s vajon miért van rá szükség? Mire vágyunk igazából: tudásra, hatalomra, vagy valami egészen másfajta bizonyosságot keresünk, amely megadja számunkra a kimeríthetetlenség érzetét? Mit keres a ráció a transzcendentalizmus mezején?

Lehetséges alternatíváink első állomása legyen a szellemé, s ezzel együtt a művészeté! Megjelenítési formája a legtöbb esetben absztrakcióként ölt testet, ami ugyan dolog, tulajdonság és viszony szempontjából fogja közre a gondolkodást és a megismerést, ám elméletének gyengesége éppen a korlátolt érvényesség. A felépített képek és gondolatok, amik mentén az agy kitágítja tudásának létterét, s hatalmat indukál elvont fogalmakba, csupán addig működnek, amíg önmaga és a szabály meg nem kérdőjeleződik. Ha azonban az érzékelés, valamint az észlelés meghaladásával létrehozott absztrakt világképre az ember már nem tart igényt, ugyanis nem szolgálja fennmaradását, vagy éppen ártalmas neki, hatalmi státusza a semmibe vész. 

A következő szint a nonfiguratív ellensúlyozásaként a "homo sapiens"-eké. Koncepciók egész sora fémjelzi tündöklésük és bukásuk megújuló korszakait, ahol olykor saját igazságuk legszilárdabb gyökereit erőszakkal teszik a földdel egyenlővé, csakhogy kételyeik láthatatlanná váljanak. Elméletük gyakorlatias kudarca romba dönti a szabályosan felállított bábuk hosszú sorát, s ezzel a mozdulattal az illúziók fennhatósága is véget ér.

A sor végén, - nézőpont alapján akár az elején - , az idealizmus vonja magára az igazság felé törekvők figyelmét. Egy eszme, ami tézisként kezdi meg működését, aztán mielőtt saját vesztébe rohanna, a természet útját állja egyfajta antitézisként. A lineáris, görbe, amorf vonalak végül a koncentrált képek és gondolatok üres halmazából felszabadítják az önmagára találó szellemet, aki uralma egyedüli birtokosaként igyekszik megérteni a transzcendens lényegét. Az anyagi világ jelenségei másodlagossá válnak, ám a kiábrándulás óriási erővel taszítja a szakadék felett egyensúlyozókat az örök szkepszis felé.

A "circulus vitiosus" (önmagába visszatérő kör) képtelen feloldani saját határait, hiszen táptalaja pusztán terméketlen okoskodás, hibás következtetések egyenletes halmaza. S vajon ez az állítás megállja-e a helyét? Valóban hibás,s ha igen, az adott alternatíva mely részében lapul meg a rendellenesség? Avagy hiányból fakadnak a ráció újabb és újabb kísérletei, melyek a transzcendens tökéletesség igazságát keresik? S ez elég csupán? Rudolf Steiner így nyilatkozik: "A gondolkodást nélkülöző érzelmi élet lassanként elveszíti minden kapcsolatát a világgal is. A teljességre törekvő ember a világ megismerése mellett érzésvilága kifejlesztésére és kiművelésére is súlyt helyez. Az érzés éppen az az eszközünk, amely által a fogalmak konkrét életet kapnak." Projekció? Gondolat? Rész? Egész? A jéghegy csúcsa, és alatta a többi rész. 

Párhuzamos életrajzok ragasztott lapjai között hánykolódnak töredezett személyiségünk hiányzó darabjai, s ahogy a gyökér nélküli alapok elérik a tudat és érzékelés mezsgyéjét, a tapasztalat beleolvad egy képlékeny masszába. A születéstől megfogant akarat folyamatos küzdelmet vív a függésből a szabadságba, a szabadságból a függésbe tartó igyekezet ambivalens erőivel, miközben tudatosan igyekszik távol tartani magától a létezés korlátait. Hozott és tanult szerepek építik egymásra a fejlődő szervezet alkotórészeit, s egyfajta központi motívumként válnak szét, majd kapcsolódnak össze az egységet megtestesíteni vágyó érzékek, érzelmek és gondolatok. Hamvas Béla szavaival élve: "Az, amit mi érzéki tapasztalásnak nevezünk, az az elveszett, közvetlen tudás helyén keletkezett. Az ember azért lát, mert vak, és azért hall, mert süket. Amit érzéki tevékenységnek nevezünk, az az érzékek ájulása, csupa feledés, távolság és eltemetettség."

A feledésre váró mozdulatok görcsösen kapaszkodnak valósnak hitt jellemünk felbomló pontjaiba, s az identitás gyermeki és érett vonulatai lassan elmosódnak a talaj felett lebegő, súlytalan fogalmak között. A jelentés elválik önmaga tartalmától, hogy aztán kapcsolt formában térjen vissza egy látszólag ekvivalens minőség eredményeként. Igazolt tévedések szövik át a mindennapi ismeret szakaszos részeit, miközben a működési rendellenesség okait egyáltalán nem képesek megszüntetni. Egyszerre válunk mind a külső, mind pedig a belső korlátozottság tagjaivá, s míg az előbbi határait jó néhány esetben nem mi szabjuk meg, addig az utóbbi számára csak mi szabhatunk határt, hiszen választásunk önkéntesen történik, s így a felelősség is csak önmagunkra hárítható. Hiányok emésztik a látszat mögött rejtőző "én" mesterséges falait, melyek különféle alakban jelennek meg éveink tükrében.

Az anya: Talaj, melynek erőforrásai nélkülözhetetlenek a gyermekből felnőtté váló teremtmény egészséges fejlődéséhez. A legelső szimbiózis, ahol a ráutaltság fokozatosan átadja helyét a szabadon cselekvő lény számára, míg teljesen leválik az a fizikai kötelék, ami a két homogén, mégis különálló ember kapcsolatának kezdetét, s egyben talán végpontját is jelenti. Ami megmarad, bizonyos szempontból mégis szorosabb együttlét a köztük levő távolság ellenére, mint a testi és térbeli összeköttetés, hiszen tartalmát tekintve az anya továbbadja lényét és lényegét. Ha ez hiányzik, a "törzs" talán ki sem fejlődik, és elhal a gyökér.

Személyiség és önbizalom: Törzs, központi hajtás, melyekből később azok az ágak nőnek, amik lehetővé teszik az egyéni és közösségi tudat kialakulását, az ebben való létezés és munkálkodás normális keretét, mialatt biztosítják a felelősségvállalás, valamint a szabadság összeegyeztethetőségét. A már gyökereiben sérült személyiség többnyire képtelen a növekedésre, s az esetek többségében, ha mégis ágakat növeszt és lombkoronát, élete végéig erőtlen marad, vagy idejekorán "elpusztul". Megesik az is, hogy tönkreteszi önmagát, ám ezen túl azokat is, akik útjába kerülnek, függetlenül attól, valós vagy vélt az általa érzékelt külső és belső támadás. "Egy egészséges ember nem kínoz másokat. Általában a megkínzottakból lesznek a kínzók." (Gyilkos elmék. c. film) Károsodást útközben is szerezhetünk, hiszen sem a jelenre, sem a jövőre nem létezik maximális biztonság.

Társ és család: Azok a bizonyos ágak, melyeken előbukkannak a rügyek, s aztán a hajtás. Ők alkotják az érem két oldalát, ugyanis egyszerre jelentik az alapot, ahonnan, s az elkészült házat, ahová. Ha egyensúlyban vannak a mérleg nyelvei, adott az elérhető optimalitás, ami persze állandó cselekvést kíván. A kapcsolatokba belevitt, illetve a kapcsolatokból hozott defektek mélységükkel, dinamizmusukkal egyenes arányban rombolják a minket meghatározó érzelmeket, érzékeket és gondolatokat, s ezzel együtt mindazt, amit már elértünk, s amit elérni vágyunk.

Közösség: Egy másik ág, melynek hajtásai képesek megmutatni, hogy az egyéni létezés nem kizárólagos, sőt, az individuumok összessége nagyobb hatékonysággal tudja erősíteni az "én"-t, és megtanítja számára a kompromisszum, a kötelesség és a kapcsolat fogalmának más dimenzióit is. Amennyiben törött az egész, a teljességhez szükséges lépcsőfokok közül némelyik kétségkívül hiányzik, s ez, még ha létezik is az akarat, sokszor megakadályozza az összetartozás pozitív érzetét.

Isten és hit: Lomb és gyökér, gyökér és lomb, egymásba kapcsolódó és egymást erősítő tartópillér. Lombként rációnk és érzékeink fejlettségének is köszönheti önmagunkban és másokban történő felismerését, majd növekedését, ám ez így még kevés. Carl Gustav Jung rövid története közelebb vihet a valódi megoldás felé. "Van egy régi, szép történet egy rabbiról, akitől megkérdezte egyik tanítványa: Azelőtt éltek olyan emberek, akik színről-színre látták Istent; miért nincsenek ma is ilyenek? Mire a rabbi így válaszolt: Mert ma senki sem tud olyan mélyre hajolni. Bizony, le kell hajolnunk valamelyest, ha a folyamból akarunk meríteni." A gyökér kegyelem, s hiánya annyi, mint a nem lét.

Ezek a hiányok az életerős fa gyengeségei és veszteségei. Aztán van még a virág és a levél, melyek a büszke óriás legszebb ékességei a lombkorona részeként. Gyerekek, akik születésük pillanatában már magukban hordozzák a szeretet gyógyító ígéretét, s aztán a földbe visszatérve lombhullás idején szótlanul építik újra és újra a felszín alatt rejtőző gyökéren keresztül a repedezett személyiség hiányzó elemeit. Vajon eljutnak idáig, vagy útközben őket is elsorvasztja a "valami vagy valaki nélküliség"?! S ez csupán az Ő feladatuk, vagy a miénk is?! Hol húzódik a határ egoizmus és szeretet között, mikor vagyunk benne és mikor mozgunk a peremén? "Aki a tükörbe néz, mindig azt fogja látni, amit lát. Ez a világrendben levő irtózatos irónia: hagyja, hogy a dolgok és az emberek azok legyenek, amik, és mindenki azt a sorsot élje, amit választ. Nem figyelmeztet és nem javít. Súlyosabbat tesz: meghagy mindenkit abban a helyzetben, amelyben nem veszi észre, mikor tűnik el lába alól a talaj. Az ember nem a hiúságban bukik meg, hanem a maga iránt elfoglalt álláspont valódiságában. Nem abban, amire vonatkozik, hanem eggyel mélyebben: nem abban válik hamissá, amit szemtől szembe lát és látni vél, hanem abban, hogy minek tartja azt, amit lát." (Hamvas Béla) Gyökértől gyökérig: indulás - érkezés.

Figyelmünk egocentrikus központja gyakran saját magunkra vetíti vissza sérelmeit, a hangulatok áramlásából leszűrt téves impulzusokat, melyet releváns tapasztalatként épít bele személyiségünk összetett vázába. A tényezők egymásra gyakorolt kölcsönhatása elég ahhoz, hogy egyensúlyt kereső értékrendszerünk megalapozza azokat a következtetéseket, amik aztán életünk szilárd részeivé válnak. Érvek és ellenérvek feszülnek egymásnak egy szorosra zárt közegben, melynek határait egyedül mi vagyunk képesek tágítani avagy szűkíteni, helyenként korlátozni illetve túllépni. Döntéseink néha veszélyes fegyverként durrannak szét a levegőben, ahol az apró buborékok különválnak, majd új formát öltve átalakulnak egy másik valóság vegytiszta egészévé. Keresés és érkezés. A kettő közötti útvonal egy-egy szakasza verziók töménytelen változatát gyűjti össze, hogy aztán szélnek eresztve konfliktushelyzeteket idézzen elő a külső és belső realitás talaján. A megoldás emberi, ugyanúgy mint a hatás; csupán az irány, a koordináció fordulatszáma tér el a megszokottól. Talán viszonyítás, talán a szokványosból a különleges felé történő nyitás; ám végeredményben mégis történés, ami egy kiválasztott fonalon görgeti tovább a cselekedetek gyors és lassú körforgását. "Magunknak magunkról számot adni, már ez is felette nehéz és hosszú figyelem s gyakorlat következése: másokról pedig ítéletet hozhatni, nemcsak felette nehéz, de felette bizonytalan." (Kölcsey Ferenc)

Beszéd: A szavak, a hanglejtés, a kimondott és ezzel átadott tudás, illetve rész-tudás önkéntelenül is megteremti az érdeklődés vagy az érdektelenség törékeny illúzióját. Koncentrációnk érzékeny receptorai azonnal felfigyelnek a legapróbb körülményre, ami nem illeszthető össze a mindennapi rutin szálaival. Jellemünktől is függ, mit tartunk meg és mit helyezünk perifériára. A szelektálás következtében figyelmünk konkretizálódik, s ahogy megszilárdul bennünk a tagadás, s ezzel együtt a másik oldal, az állítás, máris nyitottabbá válnak az addig féltve őrzött csatornák. Természetesen a negatív és pozitív pólus együttes jelenléte elkerülhetetlen a szituációk többségében, ennek ellenére a figyelem abszolút domináns jelleggel veszi át az uralmat a már megtörtént, s a még történésre váró alternatívák felett.

Hallgatás: A csend különleges képességei közé tartozik a titok iránti olthatatlan kíváncsiság, s a magába visszavonuló gondolatok nyugodt, olykor zavaros kavalkádja, amiben a résztvevők egyedül birkóznak válasz nélküli kérdéseikkel. Egyszerre közöl és állapít meg tényeket, tényeknek látszó feltételezéseket, ugyanakkor kételkedik is valamennyi létjogosultságában. Az összes teória, melyet elméleti síkon végigfuttatunk egy képzeletbeli gyártósoron, a gyakorlatban hibára futhat. Ennek oka a kétféle szemlélet közötti vékony szakadék, ahol folyamatos egyensúlyozás következtében tudunk csak megkapaszkodni. A figyelem azonnal távozik és azonnal visszatér.

Tévedés: Amikor az érzékelés hangsúlyos jelleget kezd ölteni, a koncentrált figyelem már egész más pilléreken nyugszik, mint a kiindulási pont esetén. Automatikus mechanizmusok tördelik szét a valamikor sértetlen réteget, s a deffenzív igyekezet elhomályosítja a tükröt, amibe nézünk, és ahonnan bennünket szemlélnek. A kölcsönhatás terhessé kezd válni, vagy éppen túlságosan intenzív kötődést hoz létre, s a gyanakvó szabadságérzet megpróbál kiszabadulni az általa valósnak vélt, s ezáltal létrehozott ketrecből. Van, aki várakozik, van, aki menekül, és akad olyan is, aki csupán figyel. Kívülálló egy olyan kör közepén, ahol az érintett felek emocionális és racionális gyökerei határokat szabnak a lehetőség adott teret meghaladó ritmusának. Kötöttség és kötelék, amit rángatnak a berögzült szokások és mozdulatok.

"A valódi felfedezés nem abban áll, hogy új területeket találunk, hanem hogy új szemmel nézzük az ismert világot." - mondja Marcel Proust. A csupán külső szemmel érzékelhető anyag ugyan megőrzi anyag jellegét, mégsem tud teljes egészében szabaddá válni, s a figyelem időleges kapaszkodót nyújt csak számára a láthatatlan valóság összkomfortos nappalija előtt. Az egyes és többes kapcsok és kapcsolatok szétforgácsolódása, majd ismételt egymásra találása sosem kitaposott utak szabályos görbéjét mutatja, sokkal inkább a bennünk feszülő kérdések és válaszok okkal vagy ok nélkül cikázó döntéseinek eredményei. Azonos helyzetek, azonos variációk. S hogy vajon valaha felkerül-e az "i"-re a pont?! A konkrétumok változnak, s velük együtt a hátrahagyott lábnyomok is. Emberi arcok, emberi távlatok. Megkopott figyelem a tükör mögött megbújó oszlopon.

A fenyőgallyak gyantás érintései óvatosan forrasztják össze a darabjaira hullott érzelmeket, melyek a valóság és látszat előcsarnokában dörömbölnek. Az emberek egymást kerülgetve rohannak céljaik után, ám különállásukat újra és újra megcáfolja a lényükből áradó nyughatatlan keresés. Díszekbe csomagolt légüres mosolyok, melyek eltörpülnek az ajándékok masnival átkötött ridegsége mögött, hiszen a fáradt szeretet hiába kopogtat a jégvirágokkal tűzdelt ablakokon. Ünnep és jelenlét, egyfajta múló látomás az évezredes repedések kihunyó reménytelenségében. Valami még tartja, s ebben az aprócska mozdulatban rejlik oldás és kötés, a meggyötört létezés utolsó válasza. Kétkedés. Előre tol, aztán visszaránt a startvonal elé, ahonnan valamikor ámulva figyeltük az elérhetetlennek hitt eszményeket. Számtalan cselekvés képkockája furakszik megszokott világunk vetítővásznához, hogy szembesüljön a kudarccal, ami képmásunk gőgős önérzetét kifigurázva sárba tiporja hátrahagyott éveinket. Örökös tévedés.

Értékeink, kialakított szokásaink fogalomrendszere a szeretet köré összpontosul, anélkül, hogy megértenénk érdem és elvárás nélküli lényegét. Vágyaink kivetülése zavarba ejti vegetatív valóságunk szokványos ütemét, hogy aztán egy sarokban meghúzódva ellentmondjon emberi természetünk öszinte törekvéseinek. A tett meghasonul önmagával, majd a bűntudat és a vágyott tisztaság közé beékelődve zaklatottan kutatja a felemelkedés lehetőségét, mialatt egyre mélyebbre merül a meghatározhatatlan indulatok sűrűjében. "Az elfenekelt gyerek látszólagos megbánása vagy odaadó szeretete a szülő iránt nem igazi szeretet. Az elfenekelt gyerek valójában gyűlöletet érez, amit el kell palástolnia, hogy ne legyen bűntudata. A verés fantáziálásba kergeti a gyereket. Bárcsak elpatkolna az apám! A fantázia azon nyomban bűntudatot ébreszt. Azt akartam, hogy haljon meg az apám! Milyen bűnös vagyok! A bűntudat az apa ölébe viszi a gyereket, látszólagos szeretettel. De a mélyben ott van a gyűlölet - és ott is marad." (Alexander Sutherland Neill). AZ ELSŐ ÉBREDÉS...

Az idő múlásával minden eltörpül és minden megnagyobbodik, ahhoz képest, akik valaha lehettünk volna, csak útközben elfelejtettük behúzni a kéziféket. Válogatunk és változtatunk, de soha nem befelé, hanem kifelé, amiben a megfelelési kényszer álszent udvariassággal fordul embertársaink, a világ, és önmagunk felé. Az egyéni érdekek konfrontálódnak a közösség igényeivel, ám természetesen zsebeinkben ott lapul a papír, melyen nagybetűkkel a szeretet szó áll, - a modern kor szavaival élve, - a gyengébbek kedvéért. Betűkből áll csupán, halott anyag, s az abszurditás napról - napra pofon vág bennünket, anélkül hogy felfigyelnénk rá. Óriási űr, melynek közepén színes léggömböket eregetve gyaloglunk át mások életén, arra hivatkozva, hogy a boldogulás erre kényszerít. Nem változunk semmit, egyre csak azt várjuk, hogy az út túloldalán rostokoló hasonmás kinyújtja a kezét, s akkor majd megváltozik a világ, benne a színek, a gondolatok, a tudás és a papírfecnikre rajzolt érzések is. POCSÉK RENDEZÉS...

"Az igazi szeretet az az érdek nélkül vállalt feladat, amikor teret teremtünk a másiknak ahhoz, hogy az lehessen, aki." (Jorge Bucay) Értetlenül szemléljük a sorok mögött megbújó igazságot, amely gyökeresen felforgatja a kívülről érkező impulzusok által generált mesterséges érzékelést. Lassan rádöbbenünk, hogy a felszínes valóság morzsái utáni kapkodásban elmosódott arcunk, eltompultak érzékszerveink, és a kulcsra zárt ajtók mögött automatizált gépekként gyártjuk a szeretet betűit, melyek már semmit sem jelentenek, csupán egy letűnt korszak féltve őrzött maradványai. Történhet így is, talán nem lesz több ébredés. A jelen üres frázisai ebbe az irányba terelik a birka módjára bégető tömeget, akik bekötött szemmel menetelnek végzetük felé. Mi is megyünk, fáradtan, csüggedten. Örökös menetelés. Egyedül a levegőben suhan el fölöttünk valami, vagy valaki. Nem látom tisztán, csupán a betűket tudom kivenni szárnyai hegyén. Idegen tájon ismerős illat. Egyszer földet ér ...

Az ömlesztett kupacban kapirgálok a különféle mondanivalók között, s ahogy egyre mélyebbre ások a feltúrt területen, annál halványabb és elmosódottabb lesz a titok, melynek piros színű kijelzője folyamatosan villog. A számítógép monitorán végtelen gyorsasággal száguldanak a feldolgozhatatlan információk, melyből csupán a szemünk előtt pattogó feliratokat vagyunk képesek többé - kevésbé befogadni, és elraktározni; pedig a folyamat nem ezzel indul és nem is ezzel végződik. Leegyszerűsített tevékenységek és mozgáskoordinációk egy computer agyán keresztül, ami bennünket testesít meg. Ez a bizonyos technológiai test a már régóta bevált metódus szerint formálja át a befelé érkező adatokat, amiből eredményt indukál. Ha valami meghibásodik a gépben, akkor a szervíz keretén belül kicserélik a selejtes alkatrészt, és a frissítés után a folyamatok újra tökéletesen működnek. Monoton, kiszámítható, egyszerűen kifogástalan egyenlet. Valóban csak ennyi lenne az ember?

A tévedések szimmentriája végtelen. Az érzelmek akaratlanul is zavart keltenek a rendszerben, amely képtelen a pillanat törtrésze alatt átkódolni rozsdás mechanizmusait, s ennek következtében megroggyan az épület. Anomáliák ütik fel fejüket, szélsőséges esetben identitászavar és tudathasadás is jelentkezhet. A legjellemzőbb védekezéseket önmagunk és a társadalom többi tagjával szemben mesterien álcázzuk, gyakran megtévesztve a közeget is, amelyben élünk. Mintha egy tükör két oldalát tapasztanák össze, úgy rejtőzünk el a rések között, melynek eleje a kirakat, ahol a látogató kedvére szemügyre veheti a zsúfolásig megrakott polcokat; a hátulja azonban olyan árukészletet is rejt, amiről másoknak, vagy néha talán saját magunknak sincs fogalma. A tükör bennünk és rajtunk kívül egyszerre működik. A behatások automatikusan kiváltanak egy visszacsatolási ingert, ám a titok homályban marad. Vajon én hogy tekintek önmagamra? Hogyan tudom kezelni - ha tudom egyáltalán - a tükör két oldalát és mindazt, amit senki más nem lát?  Az újabb kérdések szintén érdekes területet boncolgatnak. Megeshet, hogy leegyszerűsítjük személyiségünket, de éppen ott és úgy, ahol és ahogyan nem kellene. Az általánosítás ismételt baklövéshez vezethet, ezért nem árt egyensúlyba hozni a láthatatlan mérleg nyelveit. "Minden ember azt ítéli meg helyesnek, amit ismer és tud, és ahhoz is ragaszkodik. Ők ezt hívják valóságnak. De a tudás és az ismeretek nagyon bizonytalan dolgok, így lehet, hogy a valóságuk csak egy illúzió. Mindenki a saját kis világában él és úgy, ahogy ő helyesnek gondolja." (Naruto)

Fordítsuk meg az előbb említett gondolatmenetet, illetve vizsgáljuk meg a másik oldalát! A helytelen esetében miről beszélhetünk? A negatív értékelés mezsgyéjén, a külvilágtól távol, önmagam szemében egy-egy rossz vagy annak vélt tulajdonság is lehet illúzió, ugyanakkor mindenek fölött álló valóság is. Ezek általában csak vérszegény részét képezik a kutatók által serényen taglalt humánus megközelítéseknek, elferdítve a megtalálható felé vezető utat. Visszatér a tükör. Az elő - és hátulnézet együtt adja ki a teljes képet, ami még mindig hiányos. Az egyik szegmens megakadályozza a sérülést, védi a külsőtől a biztonságban őrzött rejtélyt. Ha a tükör széttörik, vagy valami folytán bepiszkolódik, a végleges pusztulástól talán csak az a bizonyos hátsó rész képes megmenteni. A behatás erősségétől függ, hogy mi történik. A széttört darabok között nehéz az újrakezdés.

A piros kijelző még mindig világít. A légzésem lassul, a pupillám kitágul, majd a tűrőképesség határán leszédülök az asztal mellől. Az információk hangyaként rohangálnak megviselt szervezetemben, amitől csak még jobban eluralkodik rajtam az öntudatlan remegés. Az emberi félelem menedéket keres. A közelben valami sípol. A tükör helyén üres a fakeret.

A lelki problémák kivetülése olyan rendellenességeket, valamint zavarokat eredményezhet fejlődésünk során, amelyek első pillantásra ugyan jelentéktelennek tűnnek, jobban megvizsgálva azonban óriási területet befedő fehér foltokat képesek hagyni maguk után. A diszlexia egyik fő tüneteként előbukkanó betűtévesztések mélyebb összefüggésekre is rávilágíthatnak, amennyiben el tudunk vonatkoztatni a pusztán szakmai alapon modellezett klisék világától. Két betű köré összpontosul személyiségünk, ezek határozzák meg életterünk korlátait is, attól függően, hogy a társadalom zárt vagy nyitott részeként használjuk a saját magunk által megszerzett, majd átalakított ismérveket. Vizuális képzeletünk megteremti azokat a zsúfolt kabinokat, amikben üldögélve elmerengünk az idő múlásával párhuzamosan vánszorgó tudat és érzelem áttranszformált értékein. Vajon ezek régi jellemünk halvány tónusai, vagy talán az aktuális állapot konzervált gyökerei? Mi vezet el bennünket az elmélkedéshez, melyből téves következtetéseink is fakadnak? Melyik az a két betű, ami egyszerre vonz és taszít, ami képes irányítani megfoghatatlan természetünket, ugyanakkor elég egy hirtelen mozdulat ahhoz, hogy a feje tetejére álljon a megingathatatlannak vélt stabilitás?! 

"Nem könnyű dolog szembesülni a kudarccal. Akadnak emberek, akik elmenekülnek, és belső védőbástyáik mögé rejtőznek előle; mások igyekeznek megfeledkezni róla, mintha meg sem történt volna; megint mások agresszíven tagadják, hogy ilyesmi megeshet velük, és a legundorítóbb fajta önáltatásba menekülnek. Csak kevesen vannak, akik valóban beismerik, ha valami nem sikerül nekik, és nem hárítják másra a felelősséget, hanem készek vállalni hibáik következményeit. Az ilyen ritka személyiségeket sokféle hajtóerő ösztönözheti; egyaránt megtalálhatóak közöttük az őszinteség talpig becsületes megszállottjai és a hidegvérű, minden erkölcsöt lenéző cinikusok. Általában ezen a ponton szokás megvonni a határvonalat a jó és a gonosz, e két, alapjában véve tartalmatlan morális kategória között, pedig az igazi mezsgye egészen máshol húzódik, és nem filozófia kérdése - a gyönge és az erős jellemű embereket választja el." - írja Raul Reiner. Vesékig ható gondolatmenete szorosan egymáshoz tapasztja a kint és a bent található létezők közötti átmenetet, valamint kiragad bennünket stagnáló körülményeink közül, hogy aztán egyedül maradhassunk kételyeinkkel és félelmeinkkel. Tulajdonképpen egyetlen gyufásdoboz alkalmas arra, hogy szemléltesse emberi mivoltunk változóit a precízen megrajzolt koordinátarendszer tengelyein. A két betű: B és K., a belső és a külső lény, a tudatosság egymást erősítő, ugyanakkor gyengítő ellenpontjai.

Kezdetben egy teljesen üres felület áll rendelkezésünkre, amivel azt csinálunk, amit akarunk, igaz, a nélkülünk felállított rendszer keretei között. Részben tehát szabad a mozgástér, mégsem léphetjük át a számunkra kijelölt területet, ám ha mégis megtennénk, számtalan előre nem látható következményt idéznénk elő. Ahogy halad az idő, úgy szaporodnak a bejegyzések, s ezzel egyidejűleg alakulnak személyre szabott tulajdonságaink is. Ha ezeket az apró "organizmusokat" sorba rendeznénk, meglepődve tapasztalnánk, hogy egy teljesen tiszta nyomvonalon haladva külsőleg szinte mindegyik megegyezik. Miről is van szó? Gyerekkori élményeim közül elég sűrűn felvillan egy kép, amikor izgatottan fürkészem a színes gyufásdobozok belsejét, melynek eredményeként vagy csalódottan, vagy boldogan érzékelem a kezemben tartott tárgy tartalmát. Bármennyiszer kutatom, húzom szét, majd próbálom ismét összeilleszteni, mindig más és más az eredmény, még abban az esetben is, amikor azt hiszem, hogy már mindent tudok, és nem érhet meglepetés. Nyilvánvalóan egyre csökken az érdeklődésem, ám az is megeshet, hogy olyan megdöbbentő dologgal szembesülök, ami örökre elriaszt attól, hogy valaha is újra megérintsem a korábban megkedvelt "játékot"; illetve tapasztalhatom ennek ellentétét is. Valahogy így épülünk fel mi is.

Minden belsőhöz tartozik egy külső, és fordítva, sőt, egy adott ismertetőjegyhez akár több is. Amíg ezek összhangban vannak egymással, a mindennapi létezés viszonylag kiegyensúlyozott formában tud megnyilvánulni az őket ért negatív és pozitív hatások kereszttüzében. Abban a pillanatban azonban, ha elcsúsznak a rétegek, megbillen az arány, ami részlegesen, vagy pedig maradéktalanul eltorzítja a jellemet, meggátolva a fejlődést. Valóban ennyire elkülöníthetetlenek, s ha igen, hogyan tudjuk áthidalni a mélyrepülést? Már maga a feltevés is ijesztőnek hat, mert a lelki és a materiális "mozgáskorlátozottság" abszolút vegetatívvá teszi a társadalom eme csoportjait. Ekkor szokott megtörténni az újrakódolás, amiben sok esetben szinte 100 %-os a hibalehetőség. A szétesettség előttről ugyanis vannak adataink, mégsem tökéletes a visszakeresés, melynek következtében rendszeresen felcserélődnek a külső és belső állandók rögzített helyei. A kinti bekerül az idegen belsőbe, a benti pedig kikerül a szintén idegen külsőbe. Itt kezdjük végérvényesen elveszíteni a kontrollt nemcsak cselekedeteink, hanem tudatunk felett is, ami tragédiába torkollhat. Csakhogy a gép tovább kattog, s a visszadobált gyufásskatulyák elnyűtt alkotórészeit igyekszik újrahasznosítani. A variációk száma végtelen. Régi belsőhöz új külső, új külsőhöz régi belső, ezerszer elkövetett tévedés. Észrevétlenül elkezdjük manipulálni önmagunkat is, és mire észrevesszük, hogy működésképtelen az egész, nem találjuk a dobozok megfelelő alját vagy éppen tetejét. Döbbenetes benyomás, egyfajta magatehetetlen érzés. Nem az vagyok, akinek látszom, de mégsem tudok az lenni, aki szeretnék. Valami hiányzik, s ahogy a gyufásskatulyák között turkálunk, talán elfelejtünk feltenni magunknak egy fontos kérdést. Én határozom meg mit csinálok, vagy a tetteim határozzák meg, hogy ki is vagyok én?! A gépben sok válasz tartózkodik, de vajon erre van szükségünk? Néha talán nem ártana kihúzni az automatát a falból, és elkezdeni élni. Koreográfia nélkül, saját tudatunk friss levegőn érlelt illata közepén.

A falnak adott pofon ösztönösen visszahúzódik az őt ért különféle ingerek elől, amikor szembesül kilátástalan helyzetével, s a másodperc törtrészében megpillantja mozdulatlan képe amorf vázlatát. Valahogy mi, emberek is ezt a fajta csonka ellentmondást érzékeljük, mialatt a külvilágban zajló események között hánykolódunk, figyelmünket kitűzött célunkra összpontosítva. A hasonlóság kísértetiesen emlékeztet egy szünet nélkül forgó kerék önmagába visszatérő, monoton változásaira, ahol a távok közötti szakasz csupán egyetlen vonal görbített felülete. Ijesztő fantazmagória világítja meg a lencse ellentétes végeiből látható összefüggéseket, amik fehérre pingálják a szántszándékkal besötétített ablakot, ám a jelzés teljesen reménytelen, indulataink kontroll nélkül rohangásznak a lepukkant tereken. "Amikor az emberek nem bírnak mit kezdeni a bennük dúló, érthetetlen feszültségekkel, nem tudnak hova menekülni önmaguk elől, kifelé vetítik kínjaikat. E vetítés folytán meglátják másokban mindazt, amitől saját lényükben irtóztak, és mindenáron le akarnak számolni vele. A tudat hasad, mint az atom, s gyűlölködők mind többen és többen lesznek, s végül kirobban a fegyveres konfliktus. Minden erőszakos esemény úgy kezdődik, hogy az ember képtelen vagy gyáva szembenézni önmagával. Ezért voksol inkább a másokkal való szembefordulásra." (Vavyan Fable)

Többszörös személyiségünk fokozatosan egymásba olvad, így meg sem tudjuk különböztetni egy idő után a belülről áramló lökéseket attól az ambivalens másiktól, aki visszafelé igyekszik lapátolni az értékesnek vélt darabokat, illetve magát, az életből táplálkozó vegetatív kényszert. Kiszolgáltatottá válunk, miközben fogalmunk sincs fejlődésünk generált cselekedeteiről, ugyanakkor automatikusan tudatosulnak az erőszak tünetei, ahogy magunk előtt görgetjük saját és idegennek vélt félelmeinket. Módszeresen takarózunk a társadalom egyöntetű véleményével, egyedül azt felejtjük el megvizsgálni, hogy azon a bizonyos buborékon belül vajon különbözünk-e mérsékelten minősített embertársainktól. A büntethetőség feltételes kijelentése korántsem mentesít felelősségünk alól, ami kíméletlen önkritikával sajátítható csak el.

A zavarodottság állapota lassan hétköznapi tényezővé válik, függetlenül attól, hogy egy félig szívott cigarettacsikkre, felhőtlennek tűnő párkapcsolatunkra vagy éppen halmokban tornyosuló szennyesünkre vonatkoztatjuk. Szükségtelen a kommentárok széles skáláját felvonultatni, mivel a logika háttérbe szorul szubjektív körülményeink mögött. A reakciók kiszámíthatatlanok, ellenben központi szerepük vitathatatlan. A viselkedés, gondolkodás, sőt a rációra építkező tudományos diszciplínák kitüntetett területei sem tudnak mit kezdeni azzal a felforgató tevékenységgel, melyet látótávolságunkon kívül, ösztönösen uralnak a hangulathoz kapcsolt védekező mechanizmusok. Alkalmazkodó természetük megtévesztő módon képes irányítani a vezetésre hivatott objektív közléseket, amivel átemelik magukat a tér és az idő kontextusának rétegeibe.

Tehetséges túlélők vallottak kudarcot az elméletben végrehajtott kísérletben, ahol arra keresték a választ a társadalmi ranglétra alsó és felső fokain álldogáló egyedek, hogy honnan indulhat az agy és a szív centrumának az a merev területe; amelynél már elvesztik az ellenőrzést saját cselekvéseik felett. A válaszok egyöntetűen alátámasztották a következetlenséget, mivel egy tenyérnyi átmérőjű fekete lyuk éktelenkedett a teleírt papírlapokon. Fegyverropogás, agresszió, harag, majd bűntudat és jóvátétel. Szabad akarat, szabad indulat. Vissza a falhoz! A lyuk azonban még mindig üres. Jelszavak és négyzetek.

Önmegvalósításunk gyökerei a médiából folyó alaktalan értékekhez kötődnek, ám a megfogalmazás sánta frázisai csupán az ürességet képesek szimbolizálni. Individualista megzuhanás: felfújt lufi, tömény váladékkal. Harminc ezüstpénz csörög a zsebünkben, miközben eszményített hőseink fel-alá rohangálnak a fényesre sikált színpadon; tapsra fekszenek és tapsra ébrednek, amíg a kitartás tömény gyűlöletté nem változik. Védekezésünk eltorlaszolja érzékelésünk elől azt a nyilvánvaló tényt, hogy a külső és belső megzuhanások résztvevői eggyé váltak akaratunk képlékeny részével; s a kiutak körkörös fordulatokat leírva beleolvadnak egy ragadós masszába. Az egyén szűkölve kaparássza a küszöböt, melynek egykor a túloldalán állhatott, ám az elárult bűntelenség revansa térdre kényszerítette. Az elmeállapot kóros elváltozásai lassan bekúsznak a szőnyeg alá, s ahogy fejüket belemártják az emberöltőkön át hurcolt mocsokba, iszonyodva hőkölnek hátra. Felismerés, a valóság egy szeletének máz nélküli lenyomata, amiben az összeomlás uralkodik. "Az emberek mind egy hálóba esnek, a jó és a rossz egymásba kuszálódó szövedékében vergődnek - egész életükkel, gondolataikkal, vágyaikkal és törekvéseikkel, kapzsiságukkal és kegyetlenségükkel, nemességükkel és nagylelkűségükkel egyetemben. Az erény és a bűn első öntudatunk láncfonala és vetüléke. És ebből készül az a szövet is, amelyben lelkünk utolsó rezdülése végbemegy, minden változás ellenére, amit a földre, a folyókra, a hegyekre ... és viselkedésünk módjára erőltettünk. Nincs más történet, csak ez." (John Steinbeck)

A személyiség, az "egyek" magánéletének önkéntes kitágítása eredményezi a megosztottság mérséklődését, s ezzel egyidejűleg generálja is a közösségi lét manifesztált akarását. Mentőöv a szemléletmódok instabil szövevényei között, amik összepréselik az alattuk fetrengő egyedeket, míg végül különállásukat feladva kiszakítják magukat saját középpontjuk karmaiból. A centrum sérülése végzetes lavinát indukálhat, mely az egyedüli vergődés helyett most már tömeges szerencsétlenségbe torkollik. A függőségi állapot, ami akaratlanul is realizálódik, kártékony hatást fejt ki a kötött mag belsejében, valamint a peremterületeken is, s ennek eredményeképpen elindul egy erőteljes vándorlási hullám. Megdöbbentő azonban, hogy az ellentétek vonzása és taszítása törvényszerűen itt is felüti a fejét, hiszen a távozók és érkezők egyenes arányban cserélődnek. Vérfrissítés, kudarc, menekülés vagy esetleg kiteljesedés? Homályos terület, s alighanem a válaszok is eltérően osztanák meg a tapasztalatok konvergens burkát.

Futószalagon gyártott elméletek kopnak el, majd élednek fel ismét társadalmunk zátonyra futott önzésének szélsőséges trendjeiben. A meghatározott szükségletek mesterségesen burjánzanak életformánk szoba-konyhára szűkült tökéletlenségétől egészen a mellünket veregető önbecsülés sekélyességééig.A hamutálcában egyre jobban gyarapodnak a félig szívott cigarettacsikkek, s ezzel együtt a porhanyóssá sajtolt indulatok. Néha még megnyikordul az ajtó, valaki elfordítja a kulcsot a zárban, vagy éppen gombfocit játszik az üres üvegek kupakjaival; a lényeg azonban megreked az áporodott levegőben. Füst és alkohol. Nem döntünk, nem felejtünk, és mégis maradunk.

Az első vágányra szerelvény érkezett. Régi darab, amolyan háború előtti, oldalán látszódnak az ütések nyomai a gondosan rátapadt rozsdafoltok alatt. Ez volt az utolsó útja, s ahogy a leszálló tömeg névtelen csomagjai földet érnek, a pályaudvar morajlása szemünk elé tolja torzítatlan valóságunk darabjait. A váróterem, tele idegen arcokkal, akik különféle hangulatok sodrásában élnek; a pislákoló utcalámpa, melynek üvegét félig kitörte egy váratlan vihar; az óramutató monoton kattogása, vagy éppen a szürkület, ami titokzatos pókként fonja körbe a magára hagyott masinát. Erről álmodunk mindannyian, erről a békés vándorlásról, melynek végén valaki lekapcsolja utánunk a villanyokat. A fókusz azonban állandóan változik, s amikor néhány fokkal elfordítjuk a mozdulatlan pontok teljes halmazát, megcsapja orrunkat elkülönültségünk hamis illata. A térhez képest emberi perspektívánk hatalmas kilengéseket mutat, végigjárva a függőség, részleges önállóság, lázadás, kötődés, a valahova tartozás, az elszakadás és a belenyugvás közti spirális fonalat.

A legtisztább kép talán az egymás mellett futó, néha elágazó, de végül mégis visszakanyarodó lineáris sínpárok, amik akaratlan görbeségüket is egyesülésük céljaként hasznosítják. Ez egyfajta defekt nélküli állapot, ahol az indulás és érkezés közötti átmeneti tétlenség képes kamatoztatni hozott és szerzett ismeretanyagát, hogy aztán mindezt önmaga javára fordítsa. Idilli családmodell a XXI. század felbomló értékrendszerében. Szülők, gyerekek, majd a ciklikus körforgás eredményeként megcsavart kapcsolatrendszer, a felnőtt öntudat, és a gyermeki bölcsesség kortalan viszonya.

Kicsit távolabb, a hátsó peron közeléből jól kivehetőek az egymást keresztező, látszólag rendezetlenül heverő acélelemek, amiken óriási teher feszül, ahogy az ellenállás szétfeszíti hegesztett tartásukat. Pontos irányzék, gondosan kijelölt menetrend, ami egy idő után már fejből is megy, szinte nincs is szükség a gyűrött papírlapra, melyen úticélunk szerepel. A sorvezető azonban bármelyik pillanatban elengedheti a magabiztosnak vélt kezet, és akkor minden egyetlen pillanaton múlik. Amikor meghalljuk a kattanást, akkor már nagyon közel vagyunk, de ha mégsem, korrigálni kell. A kérdés csupán az, hogy mennyire támaszkodhatunk a hátunk mögött kibontakozó rémületre, vagy mennyire vállalhatjuk önállóságunk korántsem veszélyes mivoltát kötelezettségeink helyett?! Ők is felnőttek, ők is gyerekek, sőt, úgy érzem többen vannak, sokkal többen, mert valamennyi tanácstalanul bámul ránk, ahogy lehajtjuk fejünket. Családmodell, kétkedő, szorongó, kiegyensúlyozatlan, de mégis lélegzetvisszafojtva figyeli elhintett magjait, melyekből még bármi lehet.

Lassan kiürül minden, megszűnnek a zajok, s akik még a nyirkos hidegben rostokolnak, tétován pillantanak körbe. Félelem, magány, lemondás. Egy szegény kisgyermek is panaszkodott, habár nagyon régen...nem ismertem...nem tudom mi van vele, azt mondják halott. "...Mint aki a sínek közé esett-vad panoráma, rémes élvezet-sínek között és kerekek között, a bús idő robog fejem fölött, és a halál távolba mennydörög, egy percre megfogom, ami örök, lepkéket, álmot, édest, rémeset: Mint aki a sínek közé esett...." (Kosztolányi Dezső) Ha jól emlékszem azt mesélték, kisiklott a vonat, amikor ő éppen aludt. Ki volt Ő? Gyerek. Látták nevetni, és úgy tudom szerette a sajtot. Felnőtt is volt, óriási, és nagyon komor. Féltek tőle, nem szerették. Mindig egyedül volt. Család? Arról senki nem tudott, ám nem is érdekelte őket igazán a társadalom peremére sodródott kisfiú.

Anya éppen csirkét süt, apa havat lapátol, aztán már én sütök csirkét, és valaki más lapátolja a havat. ... Anya szomorú, apát nem láttam napok óta, és csak múlnak a hetek, hónapok. ... Azt hiszem elhagyott, de nem értem mi történhetett. ... Kérem segítsenek, mondja meg valaki, mit jelent az a szó: OTTHONOM?! ... Nemzedékről-nemzedékre visszhangzanak ugyanazok a kijelentések és mondatok, melyek mögött irgalmatlanul ott feszül emberi gyarlóságunk, s egy megfejthetetlen titok. Mi az amit átadunk, s vajon mit is adhatunk?!

Kitaszított angyalokként egyensúlyozunk a durvára sodort köteleken, miközben jéghideg páncélba burkoljuk megtaposott önérzetünk lüktető fájdalmát, melyet nap mint nap arcunkba vágnak a pokrócok mélyében őrzött gondolatok. Megalkottuk létezésünk mesteri szerzeményét, önmagunk nyomorba kényszerített kárhozatát, ahonnan nem tudunk kilépni, s a változás szemünk előtt lebegő délibábja csupán lelkiismeretfurdalásunk egoista kivetülése. Lassanként elveszítjük a valaha egésznek hitt tudást, az emberi fogalom méltóságteljes abszolutizmusát. Vágyakozunk és szenvedünk, ám képmásunk csalóka árnyéka üldözi a pusztító viharba került öntudatot, ami derékig gázol az ingoványban, hogy legalább egy kis töredéket megmentsen a halhatatlanságból. "Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. a kockázat. A bátorság...a küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet." (Hamvas Béla) Hamvas Bélát értjük, Hamvas Bélát nem értjük. Vajon élünk egyáltalán, vagy idomított droidként teljesítjük az automata hátuljából kiköpött papírfecnin szereplő parancsot?!

Vállalt sorsok és váratlan szituációk kerülnek összeütközésbe egymással, amikor kimozdul a helyéről egy csavar a gépezetben, sőt, az is gyakran megesik, hogy nem tudjuk megkülönböztetni a történések változásait, a változások történéseitől. Az "egyszer" folyamatosan visszakanyarodik a félúton megtett távolsághoz, mert az ismeretlentől való félelem nagy mértékben behatárolja biztonságérzetünk komfortos légkörét. A végletek egyaránt vonzanak és taszítanak, akár a szenvedélyek, amik egyszerűen ránk vetik magukat, ha egy pillanatra elfordítjuk fejünket, hogy felhörpintsük az asztalon felejtett pohár tartalmát. Pontról-pontra rögzített szabályok, melyek védelmet ugyan nem nyújtanak, ám garantálják a különcség Janus-arcú kacérságát, hiszen az eltorzult érdeklődés képtelen szavatolni az állandóságot, s ezzel együtt a lépés eleven dinamizmusát. Permanens kétely emészti a föld feletti és föld alatti rétegeket, amikbe sejtjeink beleivódtak, akár a cigarettafüst a kopott bútorok hajlataiba. Végtelen körforgás, az állapotok szabályszerű ismétlődése, de mégis hibázik egyetlen láncszem a kör kezdő- és végpontján. Ez a láncszem gátolja meg a teljes behódolást, és tartja életben a tartás sárba döngölt bizakodását. Mindenünk megvan, amire vágytunk, csak éppen az hiányzik, amire szükségünk volna. A hiány, ez visz bennünket tovább.

Kaméleonként igyekszünk álcázni lelkünk sérülékeny burkát, ám szélhámosként öleljük át a sokat ígérő világot, hogy aztán zsebre dughassuk a zsákmányként megkaparintott bűntudatot, amikor átlépjük a kaput. Talán megváltás, talán keresztrefeszítés. Nem tudom mit akarunk, nem tudom mire vágyunk; a szenvedés, a magány, egy társ, döntés, rohanás, megtorpanás. Leginkább látomás: kicsit abszurd, kicsit közhelyes, mégis borzongat és irritál. Egy ember, s a hétköznapi valóság.

Álmokba bekúszó valóságdarabok, melyeket képzeletünk teremt az önkívületi meghasonlás okozta sokkban. Egyetlen betű három szára illeszkedik magányosan a végpontok dilettáns csuklóihoz, amik kacagva ölelik át az apró kör mélyén lapuló bizonytalan suttogást, a megérinthetetlen jelent. Önmagából kiinduló és ugyanoda visszatérő jelentéstartalom, melynek forrását homály fedi. Szerves egészet alkot a burok és a benne feszülő dinamika, ám mégis elkülönülten végzik tevékenységüket; testünk egy mesterségesen felpumpált értelem közepén, míg a lélek egy másoktól elzárt, makulátlan terepen, ahol lépten-nyomon vállára rakódik a menekülő iszonyat. "Ha a külvilág tudata a felnőttnél reflektorhoz hasonló, a belső világé olyan, mint egy ösvény. Mindenkinek a sajátja, melyet a világon áthaladtában maga vág, miközben előre nézve talán homályosan, de valamit lát a szándékolt irányból." (Alison Gopnik)

Megszűnik-e a gyermekség egy adott életkor elérésével, s ezzel együtt a tudatlanság is átadja helyét az analizáló fejtegetések hatalmának, vagy ezek a fogalmak arra szolgálnak csupán, hogy zavart keltsenek az eleve meghasonlott létezőben? A polémiák építő jellegű törekvései eltűntek a vízszintes látótávolság ködfoltjaiban, s az ember, kicsinységének tudatában kénytelen megosztozni a maradványok felett. A mezítlábas egyszerűség megsebzett talpa mély nyomokat hagyott a kövekkel szabdalt úton, ahol találkozott a tudás konok ellenállásával, s kettejük küzdelme világra hozta a fűszálak között üvöltő szelet.

A nagyság logikai környezete egy megfelelően komplex modellt alkot, melyben a tettek felértékelődnek önmaguk távlatában, hogy aztán az intelligencia mögé bújva osztogassák irracionális parancsaikat. Az "aurea mediocritas" gyorsított iramban landolt a lejárt szavatosságú papírzacskók között, vagy ha mégis előkaparjuk, akkor olyan tulajdonságok közé kényszerítjük, amik megfojtják a gyökereiből táplálkozni akaró rezgéseket. Szakértelem boronálja össze a végpontokról érkező jövevényekkülönc viselkedési mechanizmusát, hogy aztán uniformizáltan köpje ki a nyomás alatt megszelidült öntudatot.

Analízis geometriai síkokba tömörítve, ahol a függvények egyedüli stabilitását a változásban rejlő kvalitás alapozza meg. Tapogatózó kísérletek támasztják alá a teljes civilizálatlanság térhódítását, melyben kényelmesen fészkelődnek az uralomra áhítozó uzsorások. Eladom, megveszed, fizetsz, fizetek. A külvilág megnyomorított álmai beférkőznek a burok alá, ahol az anyagtalan mozgató elpusztíthatatlan eszenciáját sejtik. A tehetséges illúzionisták azonban meghátrálnak a közömbös absztrakció előtt, mivel korlátoltságuk a megismerés érdektelenségét keresztezi.Vissza a felszínre, a fordított világ alja felé. Még néhány karcsapás, aztán végetér.

Címszavak köröznek a levegőben, eltorzult kinyilatkoztatásként nehezedve vállainkra. Az univerzumhoz képest tökéletlenségünk még nagyobb méreteket ölt, amikor a szélsőségek elkezdik váltogatni egymást a kettéosztott csordákban.Szkeptikusan szemléljük ahogy a megvadult bárányok elkergetik a körülöttük ólálkodó farkasokat, akik csupán irgalmat koldultak volna természetük leküzdhetetlen romlottságáért. Bírálhatjuk-e vajon a saját képmásunkra alkotott ellentétpárokat, a látást, mely egyszerre optikai csalódás és kifeszített vászon, ahol egymást gyilkolásszák a meghasonlott avatarok?! "Én én vagyok magamnak, s neked én te vagyok. S te én vagy magadnak. Két külön hatalom. S ketten mi vagyunk. De csak ha vállalom." Radnóti Miklós verssorai abszolválják az elidegenülés után sóvárgó egybeolvadás végtelen paradoxonát, melynek lényege egyszerűbb és felkavaróbb, mint a vízzel színültig megtöltött pohár.

A túlzott életigenlés, ami kimerül fejletlen élvezeteink hajhászásában, létrejötte pillanatában szinte azonnal predesztinálja a következő lépcsőfokot, visszájára fordított énjét. Igénytelenségünk sokszor súrolja a már-már öngyilkosságba hajló menekülést, anélkül, hogy mérlegelnénk önmagunk térbeli elhelyezkedését az idomított nyáj közepén. A 'valaminek látszok' távlatai nem egyeznek a 'mi vagyok' határokat feszegető zaklatásával, melyet igyekszünk részrehajló jellemzőkből kirakosgatni. Téves diagnózis, megvezetett észlelés.

A jólétben kényelmesen elterpeszkedő lustaság, amit talán óvatlanságnak is nevezhetnénk, magabiztosan nevelgeti titkos csíráit, amiktől semmi mást nem remél, egyedül az értelmet, születésének és halhatatlanságának közös bizonyítékát. Ezzel szemben a nincstelenség fukarságot színlel a belső és külső világtalanság eszméje iránt, mégsem tud elszakadni az önmarcangolás tettekre serkentő unszolásától. Konfrontációk széles skálája vonul végig szemünk előtt, sőt, az is megesik, hogy éppen mi lovagolunk egyik-másik tetején.

A hátrahagyott önteltség mazochista szorítása fokozatosan enyhül, majd végérvényesen elveszíti vonzerejét. A maradék hamut összekapargatjuk a romos kandalló belsejében, egyenletesen felseperjük az elnyűtt lapátra, aztán szótlanul nézzük, hogyan kerekedik gyarlósága fölé. A birkák újra megelevenednek bennünk, s a természet törvényei visszaterelik medrükbe a felborult egyensúlytól megtébolyodott ösztönöket. Bégetünk és üvöltünk, ki - ki magában hordozza szégyenét. 

Egyfajta belső meditáció késztet gondolkodásra a csendben, amitől a legtöbbször menekülünk, hiszen a szembesülés legapróbb rezzenése is rémületet kelt a megszokottá vált, langyos biztonság keretei között. Hajlandóságunk ideig-óráig őrzi az elszánt cselekvés látszatát, ám mégsem képes áthatolni azon a burkon, amit természetesen jó előre felépítettünk magunk köré, nehogy megbolygassa azokat a sarokköveket, melyek egymás nélkül nemhogy a tetőt nem tudnák megtartani, hanem alapjaiban kérdőjeleznék meg a műszaki pontossággal dülöngélő objektum létjogosultságát is. Életterünket folyamatos jelleggel tuszkoljuk be különféle hangok és zajok közé, melyektől gyengébb pillanatainkban hol szomorúan, hol nevetve, megváltást várunk, vagy legalábbis egyfajta kapaszkodót, ami megnyugtatja háborgó lelkünket, és kiragad a hétköznapok realitásából, ahol nem tolonganak sem a létezők, sem a létezni nem akarók, csupán egy adott kör forog megszilárdított helyén.

Majmolunk. A kifejezés nagy valószínűséggel sértené emberszabású rokonaink önérzetét, ám szerencsére nem tartják annyira lényegesnek a velünk való evolúciós kapcsolatot, hogy jelentése álmatlan éjszakákat okozzon számukra. Mi azonban annál inkább rángatjuk azt a bizonyos ketrecet, amiről népszerű énekes-zeneszerzőnk, Ákos is hosszas eszmefuttatás után levonja a következtetést. "Megy a műsor, nézed az életem...ráznám a rácsot, de nem merem...de nem szabadulhat börtönöm őre sem..." Bármelyik oldalról próbáljuk megközelíteni az akár felszínes, akár a mélybe süppedő keresési törekvéseket, ugyanoda lyukadunk ki, és válaszok helyett kérdéseink gyarapodnak, ami csak még inkább kikészíti amúgyis labilis idegrendszerünket. Gyengeség és halandóság kapcsolódik össze, hogy végérvényesen porba döntse téveszméinket, amiket emberi nagyságunkról mintáztunk. Egyetlen domino meglökése elegendő ahhoz, hogy a zseniálisnak tartott remekmű múló emlék legyen, ám egyelőre a végpontokon elhelyezkedő őrszemek közül senki nem kapott parancsot, így a tömegkatasztrófa még várat magára.

A forrás. Nehéz modellezni olyan világképet, amit a belülről megteremtett rendszertan, kilépve saját bűvköréből a látható dimenzióba helyez, hogy aztán az ott megszerzett tapasztalatokból kiindulva visszaforgassa a belső mag gyökerébe az egész érthetetlen kódsorozatot. A kimeríthetetlen kíváncsiság hajszolja elménk alsóbb régióit a lázadás irányába, ami ha egy adott ponton megreked, a lineáris fejlődés megkérdőjeleződik, majd átadja helyét a recessziónak. Furcsa jelenség, ugyanakkor nem a gazdasági történéseket reprezentálja, jóval inkább a kiuttalanság fokmérője, ahova jó sokan elindultak, és a vándorlás csak most kezd igazán nagy méreteket ölteni. Amit keresünk, arról nincsenek pontosan körbehatárolt fogalmaink, mégis megérezzük, ha találkozunk vele, legyen az hit, család, eszmeiség, értékrend, tudás, produktum, vagy bármi, ami felrázza felesleges erőlködéseinket.

Maga a csend jelentéktelenségében hordozza a koncentráció erejét, ami napról-napra fogyatkozik a dilemmák kereszttüzében. Távolságok szélesednek a négyzetméterenként bekerített szobákban, ahol közvetlenül egymás mellett pazaroljuk el alternatíváinkat a jelen megélésére, miközben a múltban ragadt dísztárgyak átveszik az uralmat akaratunk felett. Önként dobjuk el a megunt külsőt, a kicsit már kopott jelmezt, amit úgyis annyian láttak, hogy csukott szemmel is felismernek, amikor végigmegyünk az utcán; és ettől kényelmetlenül érzi magát bennünk a különös idegen, akivel sosem beszélgettünk igazán, hiszen véges az időnk, majd talán ha megöregszünk. Nem fog várni, hiszen létezése tőlünk függ, sekélyes megközelítésünkkel nem tud mit kezdeni, főleg amikor széttárt karjaival simára vasalt hátak néznek farkasszemet. A talán elégtelen, nem megfelelő válasz, az csakis az egymással szembefordított székek reccsenése lehet, ahogy találkoznak a bizonytalan tekintetek. Rezeg a léc, és mindegy hogy alatta vagy fölötte, de ugrani kell! Egy döntés, egy domino, egyetlen felelet.

A villamoson elszórtan zötykölődnek a fásult tekintetek, szájuk elé tartott kezükkel szorgosan igyekeznek eltakarni az alaktalan szavakat, amiket hol gúnyosan, hol kétségbeesve sugdosnak a vonal túloldalán türelmetlenkedő kívülálló fülébe. Egyre nagyobb teret hódítanak a függetlenségbe menekülő kísérletek, amiket körbebástyáznak színes töltelékekkel, miközben mellüket verve kiáltják világgá az új forradalmat, amiből már most is csupán a szakadt zászlórudak maradványai integetnek felénk. Az árvák keserűsége felemelkedésük csapdájában haldoklik, ahonnan diktátorként tekintenek szét az alattuk heverő nincstelen tömegen. Töredékes a megismerésünk, prófétáink régóta idegen földön barangolnak, ujjaik között morzsolgatva a gyűrött könyveket, mialatt otthonaik falára a kikiáltott testvériség rajzolja a tökéletes enyészetet.

Megbuktattuk a zsarnokság húsunkat tépő ügyvédeit és akadémikusait, így végre egyenlővé váltak a jelszavak mögött támolygó rokkantak az eltűnt illemtudás "summa cum laude"-s nyomorával. Megtörtént a szabadulás, habár az úton nem nyíltak ketté a tengerek, elkeseredett szökésünket nem kísérték sem csapások, sem fenyegető szimptómák, s agyunkban egy érzékeny kis műszer közvetíti a kódolatlan üzenetet: megint tévedtünk, azt hiszem. Carl Gustav Jung kíméletlen megállapítása zakatol túrterhelt idegeinken: "Az ember az ember legádázabb ellensége. A Teremtő bizonyára nem nézi jó szemmel, hogy az ember luciferi lángelméje oly elsöprő erőt sűrített a hidrogénbombába, amely pusztítóbb öldöklést hajthat végre bármely hajdanvolt isteni megtorlásnál. Még azelőtt kell megismernünk az emberi természetet, mielőtt minden Jekyll fölfedezi a maga Hyde-ját." Cselekszünk, s ezeket a ténykedéseket egyben tehetetlenségünk zálogaként cipeljük a Paradicsom küszöbéről a Pokol lángoló kertjeibe.

Ostromzaj és füstösre párolt küszködés sorakozik az éléskamra kiürült polcain, ahonnan émelyítő illatot permeteznek a láncra fűzött rebellisek. A békés polgárság hanyatló intelligenciája tükrében fordítja önmaga ellen az eredeti ideáktól megfosztott lebegő fegyvereket, ám hiábavaló a dühödt elhatározás, újra és újra feltámadnak közülünk a legyőzött Robespierrek. Üres a vérpad, fából összetákolt börtöneinket a lélek tartja, ha ugyan látogatóba benéz még néha a kidőlt rácsok porban fetrengő lakóihoz. Szenvedünk, ki szabadon, ki testvériesen, ki egyenlővé váltan a semmivel.

Rövidesen visszatérnek a messzire űzött követek, akik örömhírt csavarnak rongyos ruhájuk szegletébe, nehogy elvegye eszüket a felismerés. Hideg lesz majd, amikor sebes lábukat megmártják a beszennyezett történelem mocsarában, mégsem irtóznak az érintés szubjektív fájdalmától, hiszen újjászületésük a mélyben ver gyökeret. A belső terrort egyetlen ütéssel padlóra küldi a társadalomból kivetett törvénytelen, s ahogy az egymás felé nyúló tenyerek megremegnek, agyunk nyughatatlan száguldása megtorpan. Mégsem tévedtünk, azt hiszem.

Egzisztencia után futkározó tömeghisztéria koptatja laposra a cipőtalpakat, melyeken ott éktelenkedik a viseltes piszok és sár, mint a szép, új világ alapvető összetevője. Néha ugyan megállunk egy-egy utcasarkon, hogy a megszáradt darabokat lepiszkáljuk a cserzett bőr felszínéről, ám a rothadásnak indult anyagot csupán ez a fajta rugalmatlan mechanizmus képes még valamennyire összetartani. Simulékony művelet, ami első látásra kevésbé tűnik kártékony foglalatosságnak, mint újszerű technológiáink, ám ha közelebbről megvizsgáljuk az egyre kisebb fordulatszámra kötött mozdulatok gépiességét, elszörnyedünk a viaszbábuk öntudatlan reflexein.

Összevágott érzelmi sivárság fokozza a tudathasadásos állapotot, amiben egyszerre keveredik ízléstelenség és barbárság, így alkotva számtalan sebből vérző vegyületeket, melyekről a polgárok a megalkuvás pocsolyájában tocsogva vallanak. Bizarr kontextusok ágyazzák egymásba a testbeszéd személyiségtől idegen manipulációs szokásait, amik a belső intelligencia népességcsökkenésének szemtanúi. A feje tetejére fordított gúla alaplapja elértéktelenedett, palástja szakadt foltjaiból kikandikálnak a letört tornyú háromszögek, közös érintőpontjuk pedig egymással szembenálló zárt térbe csomagolta a szétesett blokkokat. Szabálytalan részvételi feltételek emelik a verseny ócska színvonalát a pengeélen táncoló elmúlás gyorsított mozgólépcsőire, amelyről nézve mindegy hogy fentről haladunk lefelé, avagy lentről felfelé,a végkifejlet kétes üzelmei pontot tesznek a folytatásos sztori legújabb részére.

Hajótörött, bolond, túlélő és idegen egy fedélzeten utaznak, kezükben szorongatják a rég lejárt bérletet, ami talán soha nem is jogosította fel őket arra, hogy levegőhöz jussanak a nyílt vizen, ám a háborgás kilökte gyomrából az emészthetetlen szemetet. "A tapasztalat nem az, ami történik velünk, hanem az, amit kezdünk a velünk történtekkel. A tapasztalat - képesség az élet eseményeinek kezelésére, nem pedig maguk az események." - mondja Aldous Huxley. Kijelentését boncolgatva, amely újra és újra felveti fejlettségi szintünk társadalmi csődjét, szinte ésszerűtlenül hosszú spirállá nyújtja megrekedtségünk bénult kotorászását a simára csiszolt cipőtalpak felismerhetetlen áradata között.

A műszaki pontossággal megtervezett kifutókon botladozunk, a földtől hat emelet magasra elrugaszkodott vágyakkal, de mielőtt elérnénk a legalsó ablakpárkányt, a nyakunkra tekeredő kötélhágcsók megfeszülnek, s miközben maradék erőnket összeszedve lavírozunk a lengő semmi felett, átgyalogolnak rajtunk azok a létszükségletté vált kommersz törmelékek, amiket mi hagytunk hátra, amikor szétromboltuk évezredes kultúránkat. A lezüllesztett vesztesnek titulált erény méltóságteljes alakja ítéletet hirdetett fejünk felett, csakhogy disszonáns képmutatásunk fel sem fogta, hogy kegyvesztetté vált. Maradtak a plakátok, a betondzsungelek, a levesesfazékba bújt hagymaszemek, amik már véresre marták a homályos szemeket; és végülis maradtunk mi. Mi, akik egy kicsit édentől keletre vágyunk, vagy inkább nyugatra, de az is lehet, hogy csak úgy egyszerűen szeretjük a kolbászt és a kenyeret; igen, mi is megmaradtunk. S a helyzet? Változatlan. Romok odakint és idebent.

Azok nevében, akik már nem kérdezhetik meg miért...

Nyelvünk fejlettsége képtelen pótolni azt a fajta hiányérzetet, amit a megvetetlen ágyon hagyott cigarettacsikk nyomán keletkezett üresség permetez szét. Elszabadult indulatok törnek utat maguknak az iskolatáskába simuló szomorúság könnytelen lapjai között, melyeken a ferdén megrajzolt betűk és vonalak már soha nem állnak össze értelmes mondattá. Kívülállók vagyunk, akik felelősségünk tudatában hagyjuk egyedül a segélykiáltás nélkül fuldokló béna karokat, hogy aztán hátat fordítva elfelejtsük mindazt, ami talán nem is létezett. Szelektív hallásunk mély pocsolyába ragadt, ahonnan hiába próbálják kirángatni az esdeklő tekintetek, könyörtelen elszigetelődésünk csak fokozza a menekülők reménytelenségét.

A padokban egymás mellett ülnek a bevaatottak és az érinthetetlenek, akik külön-külön, mégis egyszerre érzik kiközösítettségük terhét. A gondosan berendezett termekben mást jelent a mesterséges intelligencia mögé rejtőző feszült figyelem, és mégis, ahogy a megbélyegzett stigmák mellé lépnek, félelmük felülmúlja a rájuk bízott életet. Magányos mosolyuk néha közel engedi a távolban felcsillanó szárnyakat, ám a tartós állapot érzéki csalódássá válik a rázúduló ütések alatt, nincs kegyelem. Durva játék, ahol más osztja a szerepeket, ám letépett ruháikat nem adja rájuk senki sem.

Elérzékenyülve kesergünk kedvenc sorozatunk szerelmi hőseinek élete felett, megsiratjuk a kövecses talajon kilyukadt biciklikereket, tanácsokat osztogatunk a helyes életmódról szőtt értékrendünk szükségességéről, hajszoljuk a tudásba belefáradt mókuskereket, ám letérünk az útról, ha szembejön a valóságunkba üvöltő gyötrelem. "Amikor téged igazán megvertek, rájössz, hogy te csak egy bőr boríték vagy, egy könnyen átszúrható boríték, ami sok folyékony és néhány szilárd szerkezetet tart össze, melyek ettől a bánásmódtól egyszerűen összezúzódnak és betörnek." (Charlaine Harris) Mitől vagy te különb, miért hiszed? Talán csak a szerencsének köszönheted, hogy nem hordozod testeden a lelkedet.

Tökéletlenségünk küszöbén állva másodpercenként robog el mellettünk egy szirénázó mentőautó, miközben erősebben szorítjuk mellünkhöz gyermekünk saját tükörképünkre formált kezét. Valahol talán éppen most gurulnak szét a földön a csiszolatlan gyöngyszemek, amikből több már nem létezik. Egyediségüket csupán a ferdén írott félkész mondatok őrzik egy kopott füzetborító elején. Az utolsó esély... Ki menti meg az életet?

(Ez az írás Martina McBride - Concrete Angel című számának és klipjének hatására keletkezett...)

Médiadömping és érthetetlen helyzetgyakorlatok játszanak pantomimot homlokukon kettészelt gúnnyal, melynek színei hol sötét, hol világos árnyalatban fordulnak felénk, s ahogy a parkettán végigkúsznak árnyékaik, a durva párbeszédek és nevetséges jelenetek beszippantják túlzsúfolt agyunk vésztartalékait. Silány programfüzet ontja magából a groteszk választék minősíthetetlen vállfajait, mialatt tapogatózva kutatjuk a kiállítóterem elsötétített csarnokaiban azokat a belső rezgéseket, melyek képesek még valamit kiváltani belőlünk. Kereslet és kínálat verseng az üvegfal mindkét oldalán, a beszorult társadalom magába olvasztja a háttérre rajzolt akrobatikus tónusokat. Megvásárolt tudatlanság kígyózik hosszú sorban a pénztárak előtt, s az ablakhoz érve üres zsebeiből kikaparja a ráragadt napraforgószemeket.

Alternatív tárlatvezetés részeseiként tágra nyílt szemmel bámuljuk a ránk vigyorgó káoszt, miközben szüntelenül azon morfondírozunk, vajon hogy kerültünk mi ide. Önkívületi állapotunkban, - amit természetesnek ható módszerekkel sikerült előidézniük a hatalom illúzióját kergető tulajoknak -, fel sem tűnik a mellettünk haladó vizsgálgatása során saját testünk vészfékeinek villogása. Útközben a csoport több részre bomlik, egyesek belemerülnek a felkavart örvény széleibe, mások menekülnének, de a hátuk mögött érkező tömeg visszanyomja remegő lépteiket. Tartósítjuk a haladás fejlődésellenes csíráit, amikből kipattognak a születendő érvkoszorúk, s ahogy összekeverednek az izzadtság és kapkodó levegővétel rostjaival, a pasztaszerű képződmény megnyúlik, azon egyensúlyoznak a magatehetetlen utánzatok.

"Kölcsönvett napok és kölcsönvett világ, amit kölcsönvett szemmel siratunk." (Cormac McCarthy) Utópisztikus világunkat módszeresen satírozzuk egyre sötétebbre, hogy ne kelljen szembenéznünk a távkapcsolók megfagyott gombjaival, amiket hiába nyomkodunk. Mások szálkái beleszúrnak kezünkbe, miközben saját gerendáink alatt moccanni sem tudunk, s az egymás felé fordított hátak tanácstalanul préselődnek a beszűkült tereken. Irigyen őrzött konzervdobozok, meggörbült evőeszközök sorakoznak a terítetlen asztalokon, melyekről korgó gyomrunk képzeletben lelopja a lélekben megformált mentőcsónakot.

Foglalkozom veled, magammal nem foglalkozom. Érdekel a külvilág, viszont rajtam kívül nem akarok semmilyen rendezőt, írót, zeneszerzőt és stúdiót. Felszínes és középszerű vigyor, ám a javított hangminőség úgyis eltakarja a hibásan kialakított effektusokat. Előmelegített szövegkörnyezet, amibe beleillenek a korábban ellopott fordulatok, hiszen a színjátszás néma korszakában mindent elárultak a kellék nélküli mozdulatok. Néhányan azonban még vagyunk, néhányan a porfelhőben, amit toporzékolásunk lassú ébredése támasztott fel halottaiból. Egyszerre sírunk és kacagunk, egyszerre válunk szét és tartozunk össze, egyszerre szomjazunk és éhezünk, külön árnyékok de egyforma ábrázatok. Emberek a túloldalon.

Vákuumbuborék, talán így lehetne megfogalmazni a legkifejezőbben azt a fajta kicsinyített világnézetet, amely ragaszkodik az elképzelések zárt rendszeréhez, ahonnan az előttük kidolgozott utasításokra alapozva bámulnak kifelé a zavaros tekintetek. Egyfajta bentlakásos szanatórium, vízforralóval és ágymelegítővel felszerelve, s habár a sarokba tolt gramofon recsegő hangján még eljutnak fülünkig kijelentések és ígéretek, de a Varázsfuvolán kívül más zene nem engedélyezett. Korlátolt felelősség, hanyag bátortalanság vagy megszokott félelem? Lényeges egyáltalán feltenni olyan kérdéseket, melyek megválaszolása már magában rejti a filozofálgatás azon gyümölcseit, amik kicsit rohadtak, kicsit érettek, de a sajátjaink?

Az első reflexió talán egy sebész szikéjének villanásában tükröződhet kissé homályosan és eltorzultan, mégis tökéletes aprólékossággal. Analizál, metszéspontokat keresztez egymással, s ahol összeérnek, ott igyekszik felfedezni az illetéktelen rejtélyt, melynek eltávolítása után ismét teljesnek tűnhet a bevarrt felszíni sérülés. A maszk, védekezésének eszköze nem az arcát takarja el, hiszen találkozásuk elkerülhetetlen, sokkal inkább azt a célt szolgálja, hogy kinyilvánítsa bizonytalan identitásának céltudatos külsejét. Korrigálja önmagát, s ebben a sajátságos tevékenységben hivatásszerűen rántja le a leplet emberi esendőségünkről, ami csupasz tényként dermeszti meg remegő kezét.

A második mozzanat sokkal inkább érzékszerveink együttes, ám sokszor ambivalens módon kifejezésre juttatott színfoltjának köszönhető. Ez már egy másik szint egy következő házban, ahol egyszerre indulhatunk lefelé és felfelé, sőt, az sem jelent gondot, ha megállunk, hiszen ruhánk széle súrolja a légüres teret, ahol a nyomás közelít a nulla felé. Művész, aki kapargatja érzékeny ecsetjével, apró vésőjével, kifogyó tollával a buborék felületét, ami elkezd formálódni a rajta végzett kísérletek hatására. Instabil remekmű, mely fordított a beszorult elhelyezkedés képletén, ám hiányzik a jelenlét, az összeforrt egyéniség.

A soron következő lépés makulátlan megjelenést kölcsönöz az eladásra kínált áruk osztályán, nélkülözve minden hibát, elírt cimkét, félkész számlát és későn leadott rendelést. Tömegünk gyártja a termelést, amiben elfelejtjük kiakasztani képkereteink fölé a tematikát, amire épül a konszolidált társadalmi viselkedés. Üzlet és ember harmóniáját csiszolta szélesre az évtizedes függetlenségi törekvés, hogy aztán hasát fogva nevethessen a kudarcba fulladt igyekezeten. Támogatjuk, tartózkodunk, ellenezzük, akár mindegyiket egyszerre a megközelítések tükrében. Bárhogy is történjen,a kivonulás önmagában nem jelenti a helyzet megszűnését, csak lényünk bezárt részét helyezzük a vákuum eldugott szegletébe, a burok azonban masszívan tapossa a szőlőt, még azután is, hogy elfogyott a jövő évi termés.

Ki vagyok én? Három szó, sallangoktól mentes megközelítés, amiből hiányzik az érdeklődés, ha nem állok meg szüleim gondosan ápolt rózsabokra előtt, melynek illata mindig eszembe kell juttassa a tavaszt, és a tél közelségét. Hol ér véget a filozófia és hol kezdődik a létezés? Erich Fromm tette fel először ebben a formában a kérdést: "Ki vagyok én akkor, ha az vagyok, amim van, de elveszítem, amim van?" Talán rájövünk, hogy a Varázsfuvola mögött halkan szólnak Carmen sikolyai, s a szenvedő hangok között Petur énekli a bordal rímeit. Az ágy hideg, a víz már rég poshadt, s a kellemesnek vélt dohszag fojtogatja a kétszersült fanyar ízét. Talán egy harapás kevés, de ha nem kezdünk el igazi táplálékot magunkhoz venni, visszafordíthatatlanná válik a leépülés. Csövek, palackok, mesterséges termékek, szinte fizikailag megsemmisültek a pihenésre szánt hétvégék is, de szerencsére minden teremben akad még egy tű, ami léket vághat a szoborrá merevedett méltóság vákuumrészlegén. Egy tű a szénakazal tetején.

A vörösbor ott áll az asztalon, pontosan ugyanazon a helyen, ahova leraktuk, az üvegpoharak jobb és bal oldalától egyaránt három ujjnyi távolságra. Észbeli megfontolások képezik le cselekvéseink megjelenését, habár az emocionális tényezők teljesítik ki a bennünk megfogalmazódó szükségletek iránti késztetést. Akaratlagos és eseti. Erőltetett koncepciónk, -  mely arra a kialakult szokásra vezethető vissza, hogy ellentétesnek vélt tulajdonságokat és állapotokat igyekszünk szétszakítani, ezáltal igazolva különállásuk stabilitását, -  elferdíti a gyorsan papírra vetett illusztráció lényegi alkatát. Első hallásra, sőt másodikra, harmadikra is, úgy tűnik, mintha elvont fogalmak keverednének egy kevésbé érthető közegben, ám ha jobban kibontjuk az egyes elemek struktúráját, azonnal szembetűnik, hogyan épülnek egymásra a helyenként meggörbült láncszemek.

A helyszín. Amikor kiválasztjuk az irányok közül a számunkra megfelelőt, vagy azt, aminek hatására szeretnénk eljutni egy következő pontba, gyakran belefutunk abba a hibába, hogy kifelejtjük az általunk végiggondolt működésből az érzelmi hatásokat. A következő lépést sokszor befolyásolja a kiszemelt üzlet egyik részlegén, vagy éppen a lakásunk bejáratában megjelenő ismeretlen, akinek mosolya elindít egy belső telítődést, ami természetesen újabb és újabb igényeket szül. Tévedés lenne talán, ami azért kúszik be észrevétlenül az adott szintérre, hogy megrekessze a fejlődést? Lehetőség, mely csak arra vár, hogy éreztesse jótékony hatását és megtanítsa érezni nyelvünk hegyén a pörkölt kávészemek markáns ízét?

Az időpont. Betáblázott események hosszú sora közé ritkán akarunk beszúrni egy gyűszűnyi helyet, hogy kilépjünk a felvett ritmus biztonságából, kivéve ha a módosítás érdekorientált, illetve ha az összefüggések megvilágítják a változás kétkulcsos szándékait. Véletlennek minősítjük mindazt, amiről nem rendelkezünk pontos leírással, legalábbis a történések lineáris menetébe nem tudjuk beilleszteni. Paradox helyzettel állunk szemben, amikor a gondolati sík találkozik érzelmi ingerekkel, melyek kölcsönösen taszítják vagy vonzzák egymást, így variálva döntéseket és utakat. Szeparálásuk egyértelműen őrültség lenne az emberi élet szempontjából, mert ezzel megfosztanánk a váratlannal szemben tanúsított magatartásunkat különböző megjelenési formáitól.

Az események. Többismeretlenes egyenletet kell megoldanunk, amikor ehhez a részhez érünk, ugyanis hiányzik az x, az y, és van hogy a z betű is. Egyáltalán nem mindegy mit helyettesítünk és hova, illetve a technika, amit tanárunktól vettünk át, nagyban behatárolja a megoldás módszertanát is. Az intúíciók sok esetben közelebb visznek ahhoz, amit keresünk, mintha hosszú órákon keresztül az íróasztal fölött görnyednénk, ám az is megeshet, hogy a leghátsó iskolapad aljában felejtett füzet tartalmazza a végső lökést.

A bor. Ezt hívnám én érzelmi éhségnek, amelyen keresztül látni véljük azt a távolságot, ami látszólag közvetlenül elvezet a teljesség felé. Az üvegpohárral farkasszemet nézve felötlik bennem néhány gondolat. "Amikor valami hiányzik, akkor tenned kell valamit - ez egy hívás a magasabb és magasabb csúcsok felől. Nem mintha teljességet éreznél, amikor eléred őket... mindig azt fogod érezni, hogy az összhang nem tökéletes. ...Minden erőddel dolgozz azon, hogy létrejöjjön az összhang, de mindig állj készen, ha nem sikerül tökéletesen." (Osho) Készenlét, töltés, újratöltés. A színes folyadék mennyisége csökken, úgy ahogy a poharak közelednek egymás felé, aztán egyszer kiürül és csak néhány folt marad utána, meg pár szétdobált dugó. Valóban ennyi lenne az egész?

Három ujjnyi távlat köré szerveződnek munkamegbeszélések, családi vacsorák, romantikus esték, sőt, nagyszüleink múltidéző emlékei is. Sóvárogva várjuk a perceket, amiket felhúzhatunk az üveg ital és poharaink közé, mialatt végig ott ülünk asztalunk mellett, talán még fogjuk is egymás kezét. Amelyik most éppen hozzád ért, vajon kié?

Egy adott szituációban üldögélve azon merengünk, hogy a lehetséges történések időpillanatai hogyan értek egységes egésszé a tapasztalás kezdetleges hatásainak nyomására. Az elképzelt komplexitás valahogy teljesen más képet fest az események távlatán túl, s ahogy felidézzük azokat a villanásokat, amik szinte rendeltetésszerűen követték egymást, kezdjük megérteni, hogy nem tudunk valamit csak igaznak vagy csak hamisnak beállítani, hiszen megfordítva kiadják önmaguk ellentétét. Saját emberi alaptermészetünket képezzük le egy pohár tisztaságába, egy barlang mélységébe, vagy éppen egy kiégni készülő villanykörte pislákolásába.

Bizonyos élethelyzetek körforgásszerűen térnek vissza ugyanabba a pontba, ahonnan nem sokkal azelőtt megindult a kerék, hogy ezzel is felhívják a figyelmet arra az egyszerű tényre, hogy még nem sikerült egyensúlyba hozni a döntés és cselekvés korhű mérlegét. Lecsupaszítva terítjük ki magunk elé a hatalmas térképet, amelyen zölddel jelöltük be azokat a területeket, amiket már sikerült felkutatnunk, pirossal pedig az érintetlen dzsungelt, ahol ismeretlen terepen mozgunk, mégis be kell hatolnunk az indák közé ahhoz, hogy egy újabb szín kerülhessen a körvonalazott részbe. Veszélyes vállalkozás, hiszen senki nem tudja garantálni számunkra az expedíció sikerét, és ha nem térünk vissza, maga a domborzat nem veszíti el jelenlegi felszínét, csupán a pontok mennyisége állandósul, ameddig valaki a földszerű atlasz lapjait nézegeti.

A felfedezés mozgatórugója belülről táplálkozik, kíváncsisággal és félelemmel vegyül, ezzel párhuzamosan tele van kétellyel, eldöntetlen kérdésekkel, és előre tudni kívánt válaszokkal, miközben titokban folynak az utazás előkészületei. Ha egy pillanatra most megállítjuk a diavetítőt, amiről fekete-fehér felvételek másznak a képernyőre, azt tapasztaljuk, hogy a jelentéstartalmak elcsúsztak, mégis szervesen illeszkednek a lélektani közép pro és kontra érveibe. József Attila megfogalmazása ma is helytállónak tűnik a másodperc törtrészéig, amikor is lehajolunk, hogy felvegyük a polcról lehullott könyvet, és megakad szemünk ezen a néhány soron: "Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát, s így mindenik determinált." Az eszmélés mégis arra készteti a költővel együtt saját sorsunk elméletét és gyakorlatát, hogy kilengéseink ellenére képesek legyünk körvonalazni a fadarabok felállását, és önmagára találását. Modellezzük a feltáratlan terepek alteregoit, így előfordulhat, hogy a ciklusok között észrevétlenül kialakulnak üresjáratok, amiket szépen magunk mögött hagyunk, ám ugyanakkor azon keresztül kapcsolódunk vagy elszakadunk az eredeti kiindulási alaptézistől.

Élethelyzetek, amikben hol otthonosan, hol idegenül érzékeljük az állandóság és a változás egymást cserélgető fejlődését, majd átgondolva a széles skálát, melynek elejétől végéig megjártuk a stádiumait, azon kapjuk magunkat, hogy ez egy végtelenbe futó tapasztalás, saját értékrendszerünk közvetlen környezetünkben alkamazott kivetülései. A színek és jelölések gyarapodása nem mindig adja ki az egyenlőségjelet, hiszen a megoldások sokfélesége újabb akadályokat eredményezhet, vagy éppen túlsúlyba kerülhetnek egyéb matematikai műveletek. A tanulási folyamat eredményei gyakran csak akkor nyerik el igazi lényegüket, amikor alkalmazásuk során belekalkuláljuk a hibázási lehetőségeket is. Összerakom, szétszedem. Így épülnek egymásra a legodarabok, és az emberi életek.

Szocializált hálóként működnek az intézményesített érzelmek korunk törekvő illegalitásában. Korrekten vonszoljuk a ránk rakódott rétegeket, melyek között ott lapul személyiségünk tovatűnt varázsa, s ahogy a darabok egymás után bomlanak fel, kétségbeesett kapálózásunkkal magunkra rántjuk a megrepedt falat, miközben arcunkon kedélyes mosollyal üdvözöljük a hívatlanul érkezett vendégeket. Közös ágyban ébrednek vágyaink, s ahogy kiéhezve átkaroljuk megtestesült szenvedélyeink béklyóját, sírógörcs fojtogatja láthatatlan álarcunk megtépázott büszkeségét.Nem merünk belegondolni a sivárságba, melynek közepén ülünk, körülöttünk tudományos elméletek szabályozzák a társadalmi elvárások jobbá tételét, míg végül zátonyra fut mindegyik.

Udvarukra visszaszorult korosztályaink tombolással igyekeznek kitörni belső kínlódásuk kereszttüzéből, ám a szétvert ablakok, összetört utcakövek, felgyújtott autók csak fokozzák a kilátástalanság minősített eseteit, ahol pánikszerűen kapaszkodunk megteremtett vízióink sekélyességébe, tőlük várva a kiengesztelődést. Feloldhatatlan ellentéteket szülnek bennünk megjátszott szerepeink, melyeket régen meguntunk, vagy legalábbis a gyógyszerek már nem képesek feledtetni a sajgást valahol az álom és ébrenlét határán. "Ments meg, ó ments meg magunktól minket, s átkozott magunktól szegény mieinket!" - olvassuk Sík Sándor Újévi reménykedésében.

A gyerekrajzok színes pillangói és házai közé sötét felhők úsznak be a háttérből, amiket észrevétlenül vésnek lelkükbe felnőtté vált beidegződéseink, s amikor elfordítjuk fejünket, a telefoncsörgés lemondóan oson be a mellét verő dühöngés agresszív tömege mögé. Egy légtérben tartózkodunk megszámlálhatatlan idegen nyugtalansággal, ami hozott örökségként emészti legyőzhetetlen gesztusainkat, mialatt nem veszünk tudomást arról, hogy felelősek vagyunk a javított verziókért. Kritikával illetjük az általunk fémjelzett menekülést, ugyanakkor a szabad akarat köré felépített mítosz csendben összeomlik túlóráktól megcsömörlött idegrendszerünk húrjain.

Külső tényezők kezdik befolyásolni a reggeli felkelést, az elkészített ételek ízét, a parkban önfeledten szaladgáló kutyánk iránt érzett irigységet, s ebben az eltorzult tükörben látjuk viszont a sarokban megbújó rémületet, ahogy a szomszéd szobában felbomlik a gyűrűkbe vésett hűség. Üvöltésünk belefér néhány bőröndbe, amit az autó csomagtartójába pakolunk, és elnyomjuk a vulkánkitörést, melynek forró lávájában tovább hurcoljuk a sértetlen szenvedést. Perspektívák nélkül kószálunk dühöngő ifjúként, fékezhetetlen indulatokkal, rendkívüli érzékenységgel és valami ősi valósággal, amit szorgosan fonunk hálóvá a hazatérés reményében, de a labirintus felénél szétszakad a megélt tévedés.

Talán kételkedésünk elhozhatja a belső lázadást, ahol már nem lesz elég a televízió képernyőjén villogó pontok hunyorgása, az újságárusnál naponta megvásárolt hirdetés, a nyakkendőbe csomagolt intelligencia, s az önkényesen kikiáltott értelmiség; hanem automatizmusunkat szemétbe hajítva merjük feltárni az eszeveszett hiányt, amitől egymást tapossuk, egymást szurkáljuk, míg egyszer rajtunk is átgyalogol a felismerés. Addig azonban az autók kifordulnak a házak elől, és hiába szaladunk utánuk, eltűnünk a visszapillantó párás felszínén.

Gondolatnélküliség. Idillikus állapot a modern kor nyomasztó rögeszméi között, mely elől csak ideig-óráig menekülhetünk meg, hogy aztán még mélyebbre süllyedjünk a kattogó gépezet nyikorgó csavarkészletében. Egérutakat nyitogatunk a befalazott réseken, de vagy nem férnek be megdagadt ujjaink, vagy már foglalt a menedékhely, ami látszat csupán, hiszen egyetlen füstbomba képes kiűzni otthonainkból az életben maradt reményeket. Lassan kiürülnek a raktárak, a kétségbeesetten felhalmozott készletek, amik a túlélés zálogaként garantálhatták volna a stabil légzést, a kóma előtti rezignált állapotot.

A ring egyik sarkában habzó szájjal fenyegetőzik a létminimum alatti félelem, akinek szája felrepedt a kemény ütésektől, véreres szemeiben villog a kéretlen indulat, és nyugtalan mozdulatai egymás felé taszigálják a törött csontokat. A küzdőtér másik oldalán a lényegét tekintve alaktalan szoborcsoport impozáns hasonmásai cserélgetik jellemtelen szerepüket, majd kényelmes szökkenéssel ingerlik önmaguk ellen a teremben várakozó nézőket. Külsőleg megfigyelt latolgatások az esélyesebb vesztes érdekében, melyet elővigyázatosan biztosítanak a helyükre állított őrszemek. Kívülállásunk beleolvad a pofonok által szabdalt keretekbe, hogy aztán ijedten pislogjon ki néha a lesötétített ablakok mögül.

Kenyérre vágynak a cirkuszból hazafelé tartó emberek, akik eleget látták már a tűzkarikán átugró oroszlánokat, a kötélen egyensúlyozó légtornászokat, és végre ki szeretnének szabadulni ketreceikből, melyeket mindennap hazavisznek magukkal, hogy aztán visszacipeljék a felállított sátorba, amikor elindul az újabb tapsvihar. "Etess,nézd - éhezem. Takarj be - fázom. Ostoba vagyok-foglalkozz velem. Hiányod átjár, mint huzat a házon." (József Attila) Aktualitássá vált a költészetben megtespedt szomjúság, melynek egyetlen kortya is képes éltető energiaként hatolni szöveteinkbe, hogy onnan keringésünk serkentőjeként az ébrenlét határán tartsa fáradt szervezetünket.

Sípolnak a műszerek, ám a bambán maguk elé bámuló üveges tekintetek csak a tiszta lepedő sarkát gyűrögetik, miközben az intenzív osztály józan bolondjai gúnyosan kacagnak a folyosón rohangáló sebesülteken. Ingerszegény teremtményekké változtunk a dicső hanyatlás virágkorában, melyet mindentudásunk koronával ékesített, hogy emlékeztessen minket bukott vizsgaeredményünkre. Álmodozók vagyunk, akik kétes tudományuk bölcsőjéből kiszívták a mézédes tejet, s most tanácstalanul kutatnak délibábjaik segítségével ismeretlen oázisok után.

Egymás mellett fekszünk, mellkasunk egyenletesen emelkedik és szorul vissza életterének megrepedt bordái közé, ahol a mozgástér beszűkült teóriákat gyárt kölcsönbeadott záloga megszerzéséért. Romlatlan színvonal egy civilizáció kifejlett példányaiként, melyben az eladott lelkeket tucatszám söprik a krumplihéjak közé. Ideiglenes menedék, ám ahogy a kés kicsorbul, bekötik a zsákok száját. Embertelen büntetés, jutalmunk a babérkoszorúk elhervadt szirmaiért.

Fásult tárgyilagosság. Éttermekben, tárgyalókban, a hálószobában vagy akár az iskolaudvar betontömbjei közepén, ahol látszólag gondtalanul rugdaljuk az évtizedek alatt megrepedt falakat. Mindenből árad a társtalanul megkötött kompromisszumok biztonságot teremtő magánya, ahonnan nézve az összes lehetséges irányba pöttyösek a labdák, hajszálpontosan illeszkednek a kulcsok a zárba, a törvények kiszolgálnak egy alapjaiban összezúzott igazságfogalmat, és ahol azt érezhetem: itt vagyok, csak éppen nem létezem.

Tárgyilagos valóság. A szeletek, melyeket gondos aprólékossággal hámozunk le a csokimázzal borított tortalapok közepéről, unottan vándorolnak asztaltól asztalig, aztán feleslegessé válnak, ezzel is növelve az utcákon zsúfolásig megtelt kukák színpompás tömegét. Édes, izgalmas, megszokott, egyhangú és végül teljesen érdektelen. Valahogy így peregnek azok a bizonyos homokszemek az üvegömbben felhalmozott cseppek egymást követő távolságai között, így lépünk át egykori önmagunk torzítatlan normalitásán, hogy helyet adjunk a mesterségesen gerjesztett érzéketlenség magasba nyújtott transzparenseinek. Messziről és gyanakodva figyeljük a kanalat, ahogy a levesbe mártják a szomszéd asztalnál, méricskéljük a minőséget és a tömeget, a dobozokba sajtolt teljesítményt óramű pontossággal, mert ha megáll...akkor megáll. Egyszerű brutalitás, mely mögött nincsenek jeligékkel teletűzdelt határidőnaplók, végzetes jövendölések, csupán átlényegül a teljességgel megfoghatatlan észlelés, visszatér egy nyugvópontra, ami se több, se kevesebb annál, ami.

Tárgyilagos biztonság. Fehér csíkok a járdán, rendőrök az útkereszteződések forgalmas csomópontjainál, egy jól szituált aktatáska mögé rejtőző arctalan paragrafus, védekezés és támadás. A bevezetés hiba nélkül megfogalmazott, összetett mondatok közé foglalt, habár szervesen elkülönül a tárgyalás ömlengő pátoszosságától, hogy a zárszó csattanó nélkül vágja fejünkhöz a rózsaszín józanodást. Sokéves tervek, a házakon tartozás, kifizetetlen csekkek, a gyerek már óvodába jár, elromlott a mosógép, anya beteg, de legalább együtt vagyunk, ha éppen hazaérsz. Gépiesen összetart a várakozás mobilitásából fakadó alkalmazkodás, a bennünk megvalósuló identitás, aminek már régóta pálcikák nőttek ki hátából, hogy a bábozó dróton rángathassa a hajlott testet, a törött derekat, a makacs ellenállást. Megvezetnek a fülünk mellett elsuhanó botok, melyre egyszerre ugranak az éhes kutyák, szemükbe vésve gazdáik önelégült ábrázatát. Lappangó keserűség fojtogatja a gumibotot, aztán a lámpa zöldre vált.

Tárgytalan szeretet. Ablakomból látok egy kertet, amiben nem nyílik más, csupán egyetlen virág. Tüskéi megszaggatják a mellette elhaladók ruháját, akik ellenséges gesztusaik révén egyre csak fokozzák az objektív haldoklást. Pesszimista tétlenség kényszeríti cselekvésre a fásult tárgyilagosságot a reklámtábla vigyorgó szarkazmusán. A félig szívott cigarettacsikkek enyhítik a didergést, ám a láng remegése félelmet ébreszt önarcképünk blokkolt pályaudvarán. Itt vagyok, s ebben a két szóban olyan vesékbe látóan kong az üresség, a fogalom puszta helytelensége, amit bárhol megtalálsz. Elcseréltek, összekevertek, mást akarok, más vagyok, ott vagyok, én vagyok, konok lojalitás, mely keserűbb a citrom levénél az átmulatott éjszakák után. Kapcsolataink beteges ábrándképe kiszolgáltat minket a szolgáltatói zsarnokság piacán, és elhibázott koncepcióink alázatot, kitartást feltételeznek ott, ahol tisztelet nélkül hajlonganak kisminkelt koldusok és királyfik. "...az árulásért hatalom jár." (Schweidel József) Hatalom? Csekély vigasz az agónia hajnalán.

Szubjektív boldogság. A hátralékok és adósságok sárga igazsága elfárasztja természetes fényhez szokott szemünket, s ahogy odatippeg mellénk a megszült kimerültség, levetkőzzük az utolsó szelet csokimázat, majd kihajítjuk szobánk nyitott ablakán. A kés megszabdalta a papírlapokat, melyek végre fellélegezhetnek a fémtálca szabad pódiumán. A pincér fordul, újabb vendég érkezett, a mi pénztárcánk már üres, lényegtelen hát a jópofa mosolygás, ami úgyis csak annak szól, hogy ott vagyunk, ott voltunk valaha egy terített asztalnál. Maradhatsz, ha akarsz, de átnéznek rajtad, miközben a körülötted mozgó alakok zsebéből kikandikál egy-egy halott virág. Most már létezhetsz, kivetett magából a világ.

Megszokott mozdulatok alkotják napi tevékenységeink nagy részét, számtalan észrevétlen pillanat, amik annyira beleivódtak a gondolatok naivitásába, hogy udvarias gesztusainkból csupán a kávéscsésze melletti folt tűnik szemünkbe. Lehúzzuk a terítőt, majd felrakunk egy újat, ami ugyan semmiben nem különbözik viharvert elődjétől, mégis pontosan illeszkedik az általunk alkotott képbe, hiszen feltételezzük, hogy más. Folyamatosan teremtjük meg feltételezett igazságainkat, társítjuk hozzá a megfelelő téziseket, aztán eladjuk saját magunknak, hogy ezzel is bizonyítsuk létjogosultságát. Mestermű, mégis hibázik a mag középpontja.

Számtalan dolgot észlelünk egyszerre, melyek végeláthatatlan folyamként gördülnek át érzékszerveinken, s ezek az erőszakos betolakodók rabul ejtenek csillogó hálójukkal, míg a vízből kiemelve rá nem döbbenünk misztifikált gyarlóságukra. A szerkezet eredeti rendeltetése visszájára fordult, már nem az időt mutatja, melynek keretei között teret kaphatunk igényeink formálására, hanem bennünket kezd beszorítani különböző méretű gyufásskatulyák szigorúan rendezett sorai közé, ahonnan nem hiányozhat senki sem. Korlátoltságunk béklyóba verte a szabadságot, melyre létezése óta vágyakozik az emberiség, ám amilyen végzetes tempoban igyekszik felzárkózni illúziói mögé, olyan rezzenéstelen arccal fordítja el fejét egyszerűsége alamizsnái elől.

Egy család vagyunk, melyben mindenkinek megvan a saját szerepe, amit nem szeretne, nem tud, vagy éppen nem akar máséval felcserélni. Szemünkkel érzékeljük a körülöttünk mozgó létezőket, akikkel kölcsönhatásba lépünk, taszítjuk vagy éppen vonzzuk egymást, melyre akadnak magyarázatok, ám kapcsolataink sokszínűsége vagy éppen fakó felszínessége abból  a bizonyos belső magból táplálkozik, ami burokban tartja a kontrollálatlan félelmeket.

Vágyakozás. Ez kapcsolja össze a parttalanul hányódó halakat, akik már messziről felismerik az öreg halászt, ahogy korhadt csónakjában közelít feléjük. Mozdulatlanságuk jelenti számukra a menekülést, hiszen azt gondolják, észrevétlenné válhatnak egy náluk jóval nagyobb hatalom lépteinek súlya alatt, s ez a téveszme megalapozza az életbenmaradáshoz szükséges vizualizált hitet.

Szobámban ülök és Pilinszkyt olvasom: "...Suttogón hiába hív az elveszett elem, szúró kövek, kavicsok közt fuldokolva kell egymás ellen élnünk-halnunk!" Tűnődöm a félbehagyott jegyzeten, amiben tenyerek simulnak össze, remegések hullámzanak a felszín alatt és a felszínen, s az egész kavalkád jelentéktelenségében is valóságosabb, mint a folt az új terítőn, a régi kávéscsésze mellett. Nem vagyunk üresek, talán túlságosan tele vagyunk emészthetetlen rétegekkel, melyek makacsul ragaszkodnak az emberi létezés gyökereihez. Senki nem tanította a szabadulás művészetét, inkább tartósította a középpontig hatoló téves egyenletet. A kávé mellé újság is dukál, a lefátyolozott asztalon jól mutatnak a színesre pingált hírek, melyekben mesterséges buborékok pattognak szét, ahogy felveszem és leteszem. Ellenőrzött cselekvés.

A magot keressük, mert a lényeg abban rejlik, a kicsi motorban, egy meghatározhatatlan helyen. Van benne tudás, van benne lélek és érzelem. A szomszéd kisfiúban, a gyógyszergyárban dolgozó munkásban, az öltönyös üzletemberben, az anyában, a didergő hajléktalanban a padon, ott bújkál mindenkiben. A sajátodat miért máséban kutatod? Magad vagy a felelet.